Orbán Viktor miniszterelnök átvette Az idők jelei vitairatot Tordáné Petneházy Judit MPPE alelnöktől, Osztie Zoltán KÉSZ elnöktől és Náray-Szabó Gábor, a Professzorok Batthyány Körének elnökétől.

Az idő jele az is, hogy az ember milyen gyorsan ér ide a pulpitushoz. Húsz éve még könnyebben ment.
 
Tisztelettel köszöntöm Önöket! Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Hálás szívvel köszönöm a lehetőséget, hogy meghívtak ide, erre a mai tanácskozásra, és köszönöm, hogy elfogadják a hozzászólásomat, amit örömmel vállaltam, mert nekünk, akik hivatásszerűen foglalkozunk közéleti kérdésekkel, ez a műfaj a kedvenc műfajunk. Ez az egyetlen olyan műfaj, ahol a fésületlenség megbocsájtható. A kormánytagoknak rendszeresen zárt, szigorú, logikus rendben és fölépítésszerint kell megszólalniuk.Részben mert magukkal szemben is ezt a követelményt támasztják, részben a szakma is ezt a követelményt támasztja, részben a magyar politika sajátossága ez, ahol a politikával szembeni értelmiségi elvárás lényegesen nagyobb, mint a világ, ideértve Európa jónéhány más országában. Milyen jó, hogy vannak azonban fölmentett pillanatok, amikor megengedheti az ember magának, hogy reagáljon, hogy formálódó gondolatokról beszéljen, egyfajta alkotói körben, légkörben legyen, és a gondolatok megszületésének közös örömét együtt élhesse át a hallgatósággal. Ebben a reményben érkeztem ma ide, és köszönöm meg még egyszer a meghívást.
 
Először szeretnék reagálni az elhangzottakra. Van egy saját beszédem is, de azt majd utána szeretném elmondani. Először is szeretném az elismerésemet kifejezni azoknak, akik ebben a munkában részt vettek. Ha nem tekintik szerénytelennek, akkor azt mondanám, hogy szakmabeliként fejezném ki az elismerésemet, ugyanis megadatott nekem, hogy számos alkalommal vehettem részt programok írásában,és az itt ülők közül talán nem mindenki tudja, hogy ez milyen nehéz feladat.Az embernek egyszerre van mondanivalója az egész világról, nagyon nehéz megtalálni, hogy mit hagyjon ki, mi az, ami neki fontos, de az olvasónak talán már nem lesz olyan fontos, hogy az egésznek legyen füle, farka, eleje, közepe és vége, hogy az olvasó egy teljességérzetet kapjon, miközben az elején bevallja minden szerző, hogy lehetetlen a teljességet visszaadnia ebben a rövid irományban. Aki ilyen munkára vállalkozik, nevét adja hozzá, az mindenfajta tiszteletet, a szellemi és szakmai tiszteleten túl, tehát a vállalkozás bátorságáért járó tiszteletet is meg kell, hogy kapja. Ezt most én meg is adom Önöknek.
 
A második gondolat, a második reakcióm, hogy ez egy hagyomány azért a magyar politikában. Ennek voltak terméketlen és termékeny változatai, Szabó Dezső, Németh László,sorolhatnám sorba itt a nagyokat, akik írástudó emberként úgy érezték, hogy mondanivalójuk van, sőt kötelességük mondani valamit az éppen fönnálló állapotokról, a fenyegető veszélyekről és a szerintük kívánatos irányokról. Ez a hagyomány számos izgalmas, de romboló művet és számos kevésbé izgalmas, de építő művet hagyott maga után a magyar kultúrában. Én ahhoz is gratulálok Önöknek, hogy ehhez a hagyományhoz a bekapcsolódás, bevonódás, közös alakítás, közös felelősség magyar hagyományáhozkapcsolódnak. Örülök, újra láthatom Gyulay püspök urunkat. Eszembe jutott, amikor készültünk az1996-os beszélgetésre, hogy a Fideszben többen azt mondták, hogy a Gyulay úgysem fogja vállalni. Bocsánat, de így hangzott ez el. Én azt mondtam, hogy szerintem el fogja vállalni. Most egy olyan szót használok, amit püspökökre nem szoktunk,mondtam, szerintem elvállalja, mert Gyulay Endre püspök úr egy vagány püspök. Kérdezték, ezt honnan veszem? Mondtam: először is onnan, hogy ő tartja a Szeged–Róma gyorsasági csúcsot gépkocsivezetésben,másodszor, mindig formabontó módon beszélt, és szerintem van esély arra, hogyha kellő tisztelettel közelítünk hozzá, akkor egy formabontó rendezvényen, mint ami a ’96-os volt, és amiről mindjárt mondok néhány szót, vállalja a velünk közösen való föllépést, függetlenül attól, mint az akkori beszélgetésekben helyesen idéztük föl, a megelőzőekben számos alkalommal nyíltan és súlyosan megintett bennünket, és nem mondhatom, hogy nem volt gyakran igaza.Örülök, hogy most ismét egy pódiumon állhatok a püspök úrral. Köszönöm szépen!
 
Szeretnék Osztie atyának reagálni egy gondolatára. Sőt, kettőre is,sőt háromra,sőt négyre. Igen. Tehát először is azt mondta Osztie atya nekünk, hogy 661 problémás területet sikerült beazonosítani. Ez nem a legrosszabb szám. A kérdés azonban, hogy ez sok vagy kevés? Ezen gondolkodtam, miközben őt hallgattam. És kétségkívül 661 probléma soknak tűnik, nem? Egy nemzedék életében ennyi problémás területet beazonosítani elég riasztó dolog. De mégis: miért nem érzem azt, hogy lenyomna bennünket a földre ez a 661 beazonosított probléma. Talán azért – írtam ide magamnak –, mert nem az a kérdés, hogy hány problémánk van. Mert könnyen lehet, ha összeültetném az egyébként népes családomat otthon, és összeadnánk az összes problémát, ahogy vagyunk, heten, nagyobb szám lenne, mint 661. De nem az a kérdés, hogy mekkora ez a szám. Hanem az a kérdés, hogy van-e esélyünk arra, reális esélyünk van-e, és látjuk-e azt az esélyt, hogy megoldjuk ezeket a problémákat. Ilyen értelemben tehát nem a problémák száma, hanem a hozzájuk való viszony a kérdés. És valóban: 2010 előtt Magyarországon nemcsak a problémák száma volt nagy, hanem a problémák megoldásának az előföltételei hiányoztak. Ma azért veszem könnyebben a levegőt, mert úgy érzem, hogy azért vesszük, hogy a problémák megoldásának az előföltételei már megvannak, azoktól nem vagyunk többé megfosztva. Föl is írtam hirtelen magamnak négy ilyen dolgot, ami nagyszámú probléma megoldásának előföltételeként szóba jöhet,hogy legyen egy biztos és közjogi alap. Ezt az alkotmánnyal megvetettük. Hogy ne legyünk eladósodva, ne legyünk mások adósrabszolgái. Ha visszagondolnak a devizahitelesek történetére, bankadó kérdésére, államadósság pályájára, akkor még azt lehet mondani, hogy persze még adósok vagyunk, de már nem vagyunk adósrabszolgák. A harmadik dolog, hogy egyesek úgy fogalmaztak, hogy baj van az emberrel. Én azt mondanám, hogy alakuljon ki minden baj ellenére is az a közgondolkodás, hogy nem lehet semmiért valamit kapni. Ez kicsit ilyen angolszászos mondat,Camerontól emeltem el, elnézést kérek. Akik azt mondják, hogy persze az állam segít neked, készen áll, de valamit valamiért,de olyan nincs, hogy adok neked valamit a semmiért. Legyen valami kölcsönösség. Valami, ami kifejezi a kölcsönös felelősséget, nemcsak annak van felelőssége, akinek van valamije, hogy adjon,annak is van egyfajta felelőssége, akinek nincsen, és arra szorul, hogy neki adjanak,és valahogy ebből jöjjön létre valamifajta együttműködés, a „valamit valamiért” szociálpolitika, ha szabad így fogalmaznom. Vagy „valamit valamiért” közmunkaprogram, vagy „valamiért valamit”foglalkoztatáspolitika. Úgy érzem, hogy ez a közgondolkodás, ami a problémák megoldásának egyik fundamentuma vagy előföltétele, ez szintén adott ma Magyarországon. És végezetül kell, hogy kezünkben legyen az ország megvédésének a képessége. Részben a közbiztonság, a közrend oldaláról, részben pedig a külső fenyegetettséggel szemben, legyen annak bármilyen váratlan formája is, például az, amit most éppen átélünk. Vagyis azt szerettem volna válaszolni Osztie atyának a 661-es számra, hogy igen, ez egy magas szám, de szuverének vagyunk, szuverének lehetünk a saját életünkben, szuverének lehetünk a saját életünk gondjainak megoldásában, és ez egy nagy dolog.
 
Illetéktelen területre fogok most tévedni, mert egy kommentárt szeretnék fűzni ahhoz a megjegyzéséhez Osztie atyának, miszerint az egyháznak, ami alatt,azt hiszem, a katolikus egyházat értette, de tartok tőle, annak, amit mondott, az igazsága túlnyúlik a katolikus egyház területén, és más keresztény egyházakra is igaz lehet, hogy nincs stratégiájuk. Megböktem miniszter uramat, Balog Zoltánt, és mondtam neki, hogy most, hogy Veress András püspök urat megválasztották, majd lesz stratégia, de hogy a kormánynak ebből lesz-e köszönet, azt most még nem tudjuk biztosan. Ugyanis azt gondolom, hogy lesz is stratégia, én ebben majdnem bizonyos vagyok ismerve az elmúlt húsz év közös életét a katolikus egyház püspökeivel és vezetőivel, és azt is tudom, hogy nem lesz könnyű a kormány számára, mert nagyon határozott, világos igények, elvárások, morális és más természetű szempontok nyílt bemutatása kerül majd az asztalra, ami izgalmas és érdekes, ahogyan a beszélgetés lesz, azzal a reménnyel, amit Osztie atya mondott, hogy jó gyümölcsöt fog ez majd a végén szülni, vagy adni nekünk.
 
Mikor fontosak a civilek? Ezt is érintette ő. Hogy a kampányhoz közeledve fontosabbnak tűnnek, mint két választás között. Ebben sok igazság van,de ezt én egy természetes hullámzásnak tekintem, és azt a mondatot írtam ide magamnak, hogy ne bűneinket nézd, hanem egyházad hitét. Szeretnék egy megjegyzést fűzni ahhoz is, hogy az egyik legnehezebb feladat – nem először diskurálok ilyen iratok fölött Osztie atyával, és az általa toborzott értelmiségiekkel –, az egyik legnehezebb kérdés intellektuálisan, hogyan lehet keresztény alapokon ésszerű gazdaságpolitikai javaslatokat tenni. Ez nem olyan egyszerű dolog. Hiszen a modern, mondjuk úgy, hogy kapitalista, magántulajdonra épülő gazdaság a haszon, a profit nélkül nem értelmezhető, nem működik, ahogy szoktuk mondani, az olyan bicikli, amit ha nem tekerünk, akkor eldől. Ugyanakkor meg világos, hogy a közjónak meg a gazdaság működésében is valahogy teret kell kapni, és a kettő összefésülése a legnehezebb programalkotói feladat, és csak annyit szeretnék ideidézni, talán a szöveg ebből a szempontból korrekt és jó irányokat jelöl ki a számunkra, elgondolkodtató és jó irányokat ad, hogy talán a németeknek méga Helmut Kohl idején folytatott gazdaságpolitikáját érdemes elővennünk, ahol a közjó, a felelősség, az érdek meg a haszon szerves egységben tudott kifejeződni, és bár a mai gazdasági csoda az azután következő intézkedéseknek köszönhető közvetlenül, de az alapjait,aszellemi fundamentumait mégiscsak a 16 éves Helmut Kohl-féle kormányzás időszakában vetették meg, onnan érdemes talán nekünk többet meríteni.
 
Martonyi János azt mondta, hogy az ilyen írás kockázat, az ilyen program közzététele mindig kockázatot is jelent, félre fogják érteni, félre fogják magyarázni. Milyen igaz! Azonban ez csak egyetlen módon kerülhető el. Pontosabban két módon is elkerülhető. Egy: nem mondunk semmit. Van ilyen politikai iskola. Ez a westernfilmeknek az iskolája, semmi szöveg, csak a kéz mozog. Ez táborépítésre, távlatok kijelölésére nem nagyon alkalmas politikai iskola. Vagy úgy kerülhetjük el, hogy azt mondjuk, amit a többiek mondanak, akkor nincs baj. A probléma azonban az, hogy ez nekünk nem megy. Ez nekünk nem megy. Kétségkívül a magyaroknak is alkalmazkodniuk kell az erőviszonyokhoz. És nem szabad fejjel menni a falnak, és az ésszerűség szempontját nem lehet félredobni, de a magyarnak nehézséget okoz, hogyha valamit fölismer, ráadásul olyasmit, aminek jelentőséget tulajdonít, hogy azt ne mondja el, ne fogalmazza meg, ne hívja föl rá mások figyelmét is. Ha már nemzeti karakterrel indít ez a dokumentum, akkor talán ezt is érdemes idehozni. Nem az igazmondás szót használnám itt, hanem inkább a feszítő lényeglátást, ami a magyar karakterben benne van. Föl akar ismerni összefüggéseket, ráadásul bonyolultakat szeret fölismerni, és ha már fölismerte őket, akkor szereti megosztani másokkal. Ez a magyar néplélekben a gyávaság kérdésköréhez kapcsolódik. Tehát, ugye, ha jól értem a magyar világot, akkor itt az a közbölcsesség uralkodik, hogy mindenki lehet boldog,a csúnya is meg a szép is,a buta is meg az okos is,a szorgalmas is meg a lusta is. A magyar fölfogás szerint egyfajta ember nem lehet sosem boldog, ez pedig a gyáva. Mert a magyar ember állandóana gyávaságának tudatában van, amikor gyáva.Nem minden népről mondható ez el. De a magyar tudja magáról, hogy mikor gyáva; ez nyomasztja, bántja, furdalja, és nem hagyja békén. Ezért aztán előbb-utóbb ki is kívánkozik belőle az a gondolat, amiben meg tud szabadulni a saját gyávaságától. Szerintem ez egy fontos dolog, és ezért nem nagyon kerülhető el, hogy a magyar jobboldal, jó lenne, ha a baloldal sem tudná elkerülni egyébként, a különböző szellemi csoportosulások rendszeresen megfogalmaznák mindazt, ami feszíti őket, és egyfajta értelmiségi írástudói bátorságról, és felelősségről tanúságot téve az ettől eltérő magatartást gyávaságnak minősítve,előállnának úgy, mint ahogy most is történik, azokkal a gondolatokkal, amit szerintük a politikának figyelembe kell vennie.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Ezek után rátérnék a saját mondandómra. „Idők jelei.” Az jutott eszembe, amikor leültem, hogy írjak egy értékelést erről a dokumentumról. „Az idő igaz, és eldönti mi nem az.” És ezt most illőnek érzem, hiszen 1996-ban végül is szándék, akarat-egybeesés és egy politikai szövetségkötés történt a nemzet jobbítása érdekében korábban különböző politikai irányokba húzó erők között. Ez a ’96-os történet lényege. Eltelt 19 esztendő. A szövetségkötésnek ahhoz, hogy tartós legyen, biztos alapokkal kell rendelkezniük. Amit ma elmondhatunk, az, hogy kell szellemi alap egy szövetség hosszú távú fönntartásához. Ezek az iratok, amiket most is itt vitatunk – korábban is vitattuk, a Szent István Tervet is vitattuk – mind arról szólnak, hogy a szövetségünknek a szellemi alapjai megvannak, de a szövetségkötéshez kellenek emberi alapok is. A személyes lojalitás, a barátság, a bajtársiasság, és azt kell mondanom, hogyha arra a kérdésre akarunk választ találni, hogy ma ez nincs magától, és nincs mindig így, ma miért magasodik a polgári, nemzeti,keresztény oldal olyan óriási mértékben a riválisai fölé, mert magunk között legyen mondva, ma ez a helyzet, az érdemek kérdését most ne feszegessük, de ez a helyzet, így állunk,akkor szerintem itt van a megfejtés. Ebben a közösségben van lojalitás, barátság, bajtársiasság, odaadás és kitartás. És itt különösen felhívnám a figyelmet a 2002 utáni nem 7, hanem 8sovány esztendőre, amikor nem volt olyan egyszerű abban a nagy bajban úgy kitartani egymás mellett, mint ahogy egyébként ennek az iratnak a szerzői személy szerint, ezeknek a szervezeteknek a vezetői személy szerint és ezek a szervezetek, mint intézmények iskitartottak bizonyos értékek és a másik mellett. Ez adja ma a magyar polgári, nemzeti, keresztény oldalnak szinte ma behozhatatlannak tűnő –ilyen persze nincsen, de –, szinte behozhatatlannak tűnő erőfölényét más politikai szerveződésekkel szemben.
 
Az idők jele, az is, hogy én lettem az a veterán, akinek be kell számolni arról, hogy mi hogyan történt. Nem mondom, hogy az utolsó szemtanú vagyok, de az egyik az utolsók közül. Hogy is történt ez a dolog? A dolog az úgy történt,hogy 1994-ben – ahogy akkor mondtuk, ma ez fésületlennek és mosdatlannak hangzik, de ez az igazság, ugye – visszajöttek a kommunisták. ’94-ben kétségkívül megváltozott formában, átalakulva. Nem szeretném a rendszerváltásban játszott, az általuk mondottnál lényegesen csekélyebb érdemeiket elvitatni, de kétségkívül parlamenti választáson jöttek vissza, és –mondjuk,nem szovjet tankokon, ami egy minőségi változás, ezt aligha vitathatjuk el, vagy hogy nem úgy jöttek vissza, hogy előtte letartóztatták a politikai ellenfeleiket, mint a negyvenes évek végén úgy nyerték meg a választást, hanem – visszajöttek. Komoly trauma volt akkor ez. Most nem idézem ide ezeket a vitákat, mert én sem emlékszem pontosan, amik még ’94-et megelőzően zajlottak, még Antall József élt, Boross Péter belügyminiszter volt, hozhatom a régieket, Kónya Imrét vagy éppen Horváth Balázst, aki szintén belügyminiszter volt. És ideidézhetném azokat a beszélgetéseket, amik arról szóltak, hogy lehetséges-e egyáltalán, hogy Magyarországon külső megszállás nélkül egy szabad választáson visszajöjjenek azok, akik korábban egypárti diktatúrát építettek ebben az országban. És akkor sokan voltak, akik azt gondolták, hogy ez lehetetlen, de ’94-ben kiderült, hogy tévedtek, ez nem így van, ez lehetséges. Be is következett. És akkor,’94 októberében – már nyarától megindult, de októberében – jelent meg ennek a nyilvánosság előtti kifejeződése, kísérlet történt a polgári szövetség fölépítésére. Ide kell most Seregély érsek urunknak a személyét is idéznem, aki remélem meghívást kapott, és nem azért nincs itt, mert megfeledkeztünk róla, hanem talán más okból. Ha az egészségével van gond, akkor jobbulást kívánunk neki, mert ő volt az a mindannyiunk számára legbátrabb egyházi vezető ’94 őszén, aki eljött személyesen arra a politikai rendezvényre, ahol arra tettünk kísérletet– talán még az Erkel Színházban, még a bezárása előtt –, hogy közösen állítsunk önkormányzati választáson listákat, jelölteket az MDF, a Kereszténydemokrata Néppárt és a Fidesz. Ami nem volt egyszerű, hiszen a megelőző négy évet mi ellenzékben töltöttük, nem tétlenkedtünk, erről az MDF-esek tudnának beszélni, és az MDF pedig kormányon volt. És aztán ’94-ben azt a közös döntést hoztuk – a mi esetünkben ez inkább döntés volt, az ő esetükben inkább kényszer –, hogy mi nem akarunk együttműködni azokkal, akikkel szemben ’94-ben rendszerváltást csináltunk, hanem inkább maradjunk ellenzékben, és keressük meg az együttműködésnek valamilyen formáját. És itt Seregély érsek úr volt az, aki személyes jelenlétével is világossá tette, hogy van egyfajta – talán ő megengedi, hogy így fogalmazzak –elvárásarra nézve, hogy a polgári, nemzeti, keresztény értékeket elfogadó – most még csak maradjunk ebben: elfogadó – erők, igenis működjenek együtt egymás és a haza érdekében egymással. És akkor ez nem sikerült.Tehát ’94 őszén nem sikerült a polgári szövetséget létrehozni, erre már senki nem emlékszik,de az első kísérlet elbukott. Ennek lett az eredménye, hogy a Kereszténydemokrata Néppártból kiváltak később azok, akik hajlandóak voltak együttműködni Kereszténydemokrata Szövetség címszó alatt, és egy bonyolult belső harci helyzet az MDF-en belül, aminek eredményeképpen aztán az MDF-fel sikerült végül’98-ra szövetséget kötni. Tehát Seregély érsek urunknak a képét és szerepét azért tartom fontosnak ideidézni, mert azóta is zsinórmértékként tekintek arra, ahogyan ő bánt velünk. Sokszor intett meg bennünket, túlzott szigorral intett meg bennünket sokszor, eltúlozta a vétkeink nagyságát, de mégis mindig volt igazság abban, amit a fejünkre olvasott,és az idő általában később ezekben az ügyekben őt igazolta. Aztán ’96-ban érkezünk meg a mai találkozónk apropójához. Egy bátor mozdulattal Nemeskürty tanár úr – akinek szintén föl kell most itt idéznünk a szerepét – Gyulay Endre püspök úrral közösen vette magának a bátorságot, és emlékszem még a tanár úrnak az alkatára, ahogy állt kint a Margit-gimnáziumban a színpadon, és mondta nekünk, hogy soha még nem volt arra példa a magyar közélet történetében, hogy a katolikus egyház hajlandó lett volna egy saját jogon kibocsátott köriratát, körlevelét, az „Igazságosabb és testvériesebb világot”címet viselő vitairatot vitatni bármilyen politikai szervezet hasonló távlatokban terveket megfogalmazni akaró dokumentumávalvagy szervezetével. Sosem volt rá példa – mondta a tanár úr. És azt gondolom, abban, hogy ez létrejött, a tanár úrnak személyesen is a meggyőzőereje, a munkabírása, és a fiatalokba vetett, akkor még nem teljesen indokolt, de utóbb talán igazolt reménye is visszaköszönhet. Azóta foglalkozik ez a közösség, és ezért tudunk ma a keresztény egyházi szervezetekkel együttműködni, és azótafoglalkozik ez a közösség az igazság és a többség problémájával. Ami a modern demokrácia egyik legnagyobb kihívása, a keresztény indíttatású, keresztény alapokon álló szervezetek számára. Mert mi itt a helyzet?
 
A helyzet az úgy fest, hogy hiábaaz embernek igazsága, ha nincs hozzá többsége. És hiába van többsége, ha nem szolgálja vele az igazságot? És hogyan lehet ezt föloldani, mert az igazság alapján nem mindig lehet többséget gyűjteni. Egy bonyolult kérdéskörhöz érkeztünk, ezt most mind nem taglalnám, csak szeretném jelezni, hogy erre a problémára, ami egyszerre filozófiai, érték és szervezetépítési probléma volt, született meg az a válasz, amit ma a KDNP–Fidesz együttműködésnek nevezünk, ahol van egy szereplője a politikai közösségünknek, a KDNP-nek, akinek nem kell szavazatok után futnia, mert a velünk való szövetség garantálja a politikai erőt és a súlyt. Egyetlen dolga van, hogy hajóhorgonyként szolgáljon, le vagyunk rögzítve bizonyos értékekhez, és taktikai megfontolás annak a kérdése, hogy a horgonyzsinór rövid vagy éppen hosszú, de egy dolog biztos, hogy azóta le van horgonyozva. Ezért egyáltalán nem véletlenszerű például, az Alkotmánybíróság mai összetétele, amit én legalább olyan fontosnak tartok, mint a parlamentet, hiszen bizonyos kérdésekben az Alkotmánybíróság döntése ad fundamentumot, de ha megnézzük a mai Alkotmánybíróságot, az alapvetően kereszténydemokrata többségű alkotmánybíróság. Erről nem szokás beszélni, mert nem illendő valahogy, de ha vagyunk olyan őszinték és nyíltak, mint az amerikaiak, akik nyíltan beszélnek arról, hogy a Legfelsőbb Bíróság összetételében mennyi a progresszív, mennyi a republikánus gondolkodásúvagy a konzervatív gondolkodású, akkor mi is megtehetjük, és nyugodtan mondhatjuk, hogy ma egy konzervatív, keresztény, nemzeti, polgári értékrendű alkotmánybírósági többség van Magyarországon, amely döntéseivel igyekszik egyébként érvényt szerezni azoknak az alkotmányos fundamentumoknak, amiket a kereszténydemokratákkal közösen alkottunk meg. Ez egy jó politikai konstrukció. Én kulcskérdésnek tartom, hogy itt a következő néhány évben vagy évtizedben az egység megmaradjon,ez a fajta sajátos építmény fennmaradjon, ahol egy jó munkamegosztás érvényesül a Kereszténydemokrata Néppárt és a Fidesz között.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Így jutottunk el aztán a ’98-as kormányzáshoz. Aztán 2002-ben volt, ami volt, sokat tanultunk. Talán így összegezném ezeket a remek éveket, és akkor 2005-ben a Professzorok Batthyány Köre úgy érezte, hogy itt az idő, és fölrázzon bennünket, és azt mondta, hogy jó, jó, hát persze, harcokat kell itt vívni, de mégiscsak ahhoz, hogy a kürtöt megfújva seregek is gyűljenek a zászló alá, mondani kéne valamit. Nemcsak arról, hogy milyen szép dolog a visszavágás, meg hogy valahogy engedjük ki a tenyerünkben ott viszkető pofont kulturált, demokratikus formában. Ez is egy szép politikai program, de azért ennél többet kell mondani,ennél az ország többet érdemel. És akkor a Szent István Tervet tető alá hozták. Amit én nagyon fontos dokumentumnak tartok. Talán a súlyánál és a jelentőségénél kevesebb figyelmet kap a magyar politikatörténet írásában, de az a körülmény, hogy 2010-ben nem az az érzése volt a magyar népnek, hogy a választások megnyerésére készülő politikai erők távlatos program nélkül indulnak neki a harcnak, hanem van mögöttük valami, az a Szent István Tervnek volt köszönhető. Persze lehet vitatkozni, egyes részét lehet szeretni vagy nem szeretni, de egy összefogott, átfogó kép, terv, leírás arról, hogy milyen Magyarországban éreznék magunkat igazából otthon. Úgyhogy szeretném itt a Szent István Terv szerzőinek isutólag megadni a kötelező tiszteletet.
 
És most itt vagyunk 2015-ben, és egy olyan dokumentumot vitatunk, amely legalább tíz évig időtálló lehet. Én nem a hosszú nagy tanulmánykötetet olvastam, hanem ezt a rövidebb anyagot, amit a miniszter úrtól kaptam. Ez az írás a következő tíz év iránytűjének szerepére joggal aspirálhat. Sok vita lesz még róla. Hallom, hogy országjárás is készül, érdemes majd még azokat a tapasztalatokat is összegezni, végső formába önteni az egészet, de azt gondolom,hogyha ezt a munkát elvégzik az erre vállalkozók, akiknek ezt tisztelettel köszönöm, akkor ismét lesz a polgári,nemzeti,keresztény közösségnek egy olyan dokumentuma, amelynek mentén körülbelül tíz éven keresztül reményeink szerint megalakuló jobboldali kormányok becsülettel tudják végezni a feladatukat.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Szeretnék, miközben tudom, hogy az időmet felemésztettem, mondani egy gondolatot arról is, hogy legyünk büszkék arra, amire az előttem szólók már utaltak, hogy megvetettük a biztos alkotmányos alapjait egy polgári,nemzeti,keresztény szemléletű Magyarországnak. Ezt azért fontos elmondani, mert az alkotmánykörüli viták és annak parazsa, tűzijátékszerű fényjelenségei azt az egyszerű, lakonikus mondatot háttérbe szorították,miszerint ez a magyar nemzet fönnállása óta, a magyar nemzet első írott, demokratikus alkotmánya. Hiszen az első írott alkotmány, ugye,korábban a Szent Korona-tan alapján álló, íratlan alkotmányosság uralkodott Magyarországon az angolszász hagyományoknak megfelelően, aztán jött az írott, kommunista alkotmány, aztán annak a módosítása, ami magát is egy átmeneti alkotmánynak tekintette, és utána jött az első demokratikus, írott alkotmány, ami a mi politikai közösségünkhöz kötődik.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Fontosnak tartom, hogy ez az alkotmány azok közül a problémák közül egyre, talán éppen Gyulay püspök urunk által mondottakra reagál, amely a felelősség, kötelesség, szabadság kérdéskörét illeti. Hiszen az egyik fejezete ennek az alkotmánynak, amit érdemes időnként újra és újra elolvasni, a „Szabadság és felelősség” címet viseli, és éppen odacéloz, amiről a püspök úr is beszélt, világossá teszi az alkotmányunk, hogyha elkötjük, eloldjuk a szabadságot a felelősség világától, akkor abból a végén nem szabadság lesz, hanem magány.Sokasodó magány, a magányból sok boldogtalan ember, a boldogtalanságból pedig frusztráció, a frusztrációból pedig politikai feszültség, gyúanyag,ami a végén szétveti a társadalmunkat és az együttélés számunkra kívánatos kereteit. Úgyhogy a szabadság és a felelősség összekötése, ami ebben a dokumentumban is teret kap, szerintem kulcskérdés.
 
Az adósság kérdésével kapcsolatban még annyit szeretnék Önöknek mondani, persze az államadósságról szoktunk mindig beszélni, de ha az adósrabszolgaságra visszatérhetek, akkor azt kell mondanom, hogy az elmúlt öt évben az emberek adósságterhét sikerült jelentősen csökkenteni, a havitörlesztőrészletek ma már nem akkorák, mint voltak, a vállalatokét – itt Matolcsy Györgynek jár elismerés – a településekét, mert az állam levette a településektől az adósságot. Végül az államadósság részben devizábafönnálló arányát sikerült részben csökkenteni, a nemzeti össztermékben kifejezett százalékos mértékét is sikerült csökkentenünk.
 
És végezetül most arról szeretnék beszélni, amiről Martonyi János is beszélt. Mert van itt egy baj, egy kihívás, amit ha nem állunk, amit ha nem orvoslunk, ha nem lépünk sorompóba, akkor az az Európa, amiről ma itt Martonyi János nekünk beszélt, és mi itt mindannyian szeretünk, és úgy gondoljuk, hogy az elődeink közül nem kevesen életüket is odaadnák, az az Európa meg fog szűnni. És szeretném azt a félreértést eloszlatni, azért is jó, hogy fésületlenül is szabad beszélni, mert még nem vagyok kész ezzel a gondolattal. Ezt a Fidesz-kongresszusra kell nekem valahogy kicsiszolnom, és az még két hét, de az a helyzet áll itten előttünk, hogy nem egyszerűen teszetoszaságról, nem egyszerűen ügyetlenségről, nem egyszerűen a helyzet téves fölméréséről van szó, amikor azt látjuk, hogy minden nyilatkozat, tanácskozás ellenére is naponta többezer embert szállítanak be Európába. Nem mennek, biztosan észrevették, nem erről van szó, most már szállítják őket, és az én állításom az az, hogy ez nem lehet véletlen. Nehezen tudom elképzelni, hogy európai nagyhatalmak, akiknek titkosszolgálatuk, adatgyűjtési képességük, a befolyásuk és a pénzük révén a világ korlátlanul elérhető szürkeállománya rendelkezésükre áll, ilyen fölkészületlenül szalad bele ilyen konfliktusba vagy ilyen helyzetbe, amit most bevándorlási válságnak nevezünk. Nem lehet, hogy olyan jólszervezett államok, akik azért lettek az európai civilizáció kiemelkedő államai, mert államalkotó képességük különleges, szervezettek, fegyelmezettek, erősek, döntésképesek, nem lehet, hogy ez szerencsétlenkedés legyen, amit mi itt látunk. Az emberben él a gyanú, hogy ez nem véletlenül van így. És ez milyen igaz!
 
Föl is olvasok most néhány gondolatot, mert az a helyzet, hogy nemcsak nekünk van közléskényszerünk, és nemcsak a jobboldaliakat bántja, ha nem mondhatják el, amit gondolnak, a túlfeszült lényeglátás nemcsak a jobboldalra jellemző, hanem az európai baloldalban is vannak ennek hagyományai, és időnként meg is írják, amit gondolnak. Föl is olvasom Önöknek azt, ami történik, ha szabad ezt mondanom, mert szerintem ez az a szamárvezető, ez a terv, aminek a megvalósulását látjuk nap mint nap. „Megfelelő szemléletmódot alkalmazva felismerhetjük az államok feletti, mégis demokratikus közösség architektonikáját. Úgy kell tekintenünk az Európai Uniót, mint amit jó okkal együttesen teremtett két egyenrangú alkotmányozó szubjektum, az egyiket az európai polgárok, a másikat az európai államok alkotják. Majd a végén kiderül, hogy ennek van-e értelme. E perspektívából világos lesz, hogy a háborúskodó nemzetek pacifikálása, tehát a nemcsak az Egyesült Nemzetek Szervezete megalapítását, hanem az európai egyesülést is motiváló cél megteremtette a kiinduló alapot egy távolabbi célhoz, nevezetesen a nemzetállamokon túli politikai cselekvési képességek létrehozásához. Folytatom. Az államok nemzetközi képességének az államok és a világpolgárok kozmopolita közösségévé kell továbbfejlődnie. Tehát az államoknak, az államok nemzetközi közösségének az államok és a világpolgárok kozmopolita közösségévé kell továbbfejlődnie.” A politikailag konstruált világtársadalom távlatát még Kőszeg Ferenc is idézte valamelyik hetilapban, így találtam rá erre a remek akciótervre. „A politikailag konstruált világtársadalom távlata nem tűnik annyira utópisztikusnak, ha figyelembe vesszük, hogy az emberi jogi retorika és politika az elmúlt néhány évtizedben ténylegesen hatékonnyá tudott válni globálisan. Ez a kozmopolita igény azt jelenti, hogy az emberi jogok szerepe nem merülhet ki a sokrétű világtársadalom egyenlőtlen viszonyainak morális bírálatában, az emberi jogoknak intézményesen is testet kell ölteniük a politikailag konstituált világtársadalomban.” Vagyis a meneküléshez való jog,a vándorlás, a mozgás, a máshová menetel joga – szemben a Tőkéczki-féle felelősség-megközelítéssel – valójábanaz emberi jogként értelmezendő.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Nem kevesebb és nem kisebb kihívás előtt állunk, mint egy tudatos, baloldalinak mondható szellemi konstrukció megvalósításának a kapujában, ami a nemzetállamokat Európában zárójelbe akarja tenni, és ha már a kereszténységgel és a nemzetállami identitással, az abból fakadó értékekkel és felelősséggel nem tudott megbirkózni a hagyományos politikai küzdelem világában, most ennek az etnikai alapjait kívánja fölszámolni. Ez a szomorú igazság. Árulás van, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Európát elárulták, és ha nem állunk ki érte, akkor ezt az Európát el fogják tőlünk venni. Ez az Európa többé nem az európai polgárok Európája lesz, hanem néhány jólszervezett, ha most a Soros Alapítványra gondolnak, nem indokolatlana gondolat, jól szervezett, nagypénzt mozgató, a nemzetállamok keretein túl gondolkodó aktivista, senki által meg nem választott vezető hagymázas álmát teljesíti be. Európa a következő néhány évben ahelyett, hogy a mi, polgárok Európája tudna maradni. Lehet, hogy ez elnagyoltnak tűnik, lehet, hogy korainak tűnik, lehet, hogy igazságtalannak tűnik néhány elemében, amit mondtam, de nem tudom másképp magyarázni azokat az eseményeket, amelyeknek nap mint nap tanúi vagyunk. Mi lehet az orvosság? Az orvosság ugyanaz, mint ami korábban mindig volt.
 
Föl kell tennünk a kérdést,a demokrácia első számú kérdését. Ki bízta meg az európai vezetőket azzal, milyen felhatalmazás alapján történik az, hogy nem beengedik, hanem beszállítják százezerszám az európai kultúrától különböző csoportokat az európai kontinensre?Úgy, hogy lassacskán megkérdőjeleződik az európai kulturális identitásunk. Ki adott erre felhatalmazást? Senki sem adott erre fölhatalmazást, néhány értelmiségi remek könyveket írt erről. Az egyik ilyenből idéztem,de a válasz a mi oldalunkról csak az lehet, hogy ezzel az összeesküvéssel, ezzel az árulással szemben nekünk a demokráciához kell fordulnunk, a néphez kell fordulnunk, és el kell érnünk, hogy az európai embereket, akár mint európai emberek, akár mint nemzetállamok polgárait valamilyen módon szóhoz juttassuk, hogy ezek az emberek elmondhassák, hogy ami történik, azt nem akarják, másképpen közelítenek ehhez, más kontextusban értelmezik az eseményeket, és joguk van ahhoz, hogy demokratikus módon igent vagy nemet mondjanak mindarra, ami most történik Európában. Ennek a formáit meg kell teremteni, európai vitát kell előbb-utóbb indítani, én nem akarok most semmilyen közjogi javaslatot tenni ennek a lefolytatására, de szeretném jelezni, hogy szerintem egy nagy európai vita ebben a kérdésben nem spórolható meg.
 
Annál is inkább így van ez, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mert észre sem vesszük, hogy milyen mélyre jutunk. Európa észre sem veszi, hogy most már milyen mélyen jár, hova süllyedt. Ez a kerítés ügy. Most nézzék, az osztrákok jóra való népség, nem mondom, hogy hibátlan volt az együttélésünk velük az elmúlt néhányszáz évben, de mégis az osztrák egy decens fajta. Ez az ország mégiscsak a II. világháború után az összes mérhető mutató szerint a legsikeresebb európai ország, ráadásul demokratikus ország. S nézzék meg: a választott vezetője azt mondja, hogy nem kerítést építenek, hanem kaput, aminek hosszú szárnyai vannak. Most ez így, első hallásra, ugye, egy vicces dolog, de nézzük ennek a szánalmasságát. Hova jutottunk, hogy az az Európa, amire mi azért voltunk büszkék, mert ez volta gondolatszabadságnak, a szólásszabadságnak, a véleményszabadságnak a világa, ma olyan szellemi állapotban van, hogy bizonyos szavakat nem lehet kimondani, és nem rossz szavakat, hanem a kerítés szót. Nem arról van szó, hogy az osztrák kancellárnak ezek a betűk az iskolában kimaradtak volna, vagy a hangképző szervei nem működnek ennél a néhány betűnél, hanem arról van szó, hogy úgy gondolja, hogy bizonyos szavak kimondása ma Európában olyan súlyos politikai következményekkel járhat, hogy ezt ő nem engedheti meg magának. De ez volna a mi szabadságra épülő, szólás-, vélemény-, és gondolatszabadságra épülő Európánk? Hogy beszélni se lehessen már a problémákról, gondolatokról meg javaslatokról?
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Azt gondolom, hogy a baj nagy. Egy javaslatot szeretnék tenni az irat elkészítőinek, mert foglalkozik ez az irat indirekt módon ezzel a kérdéssel, de javasolnám, hogy egy Európa jövője, identitása című fejezettel talán meglehetne toldani ezt a dokumentumot, ami ezt a kérdéskört próbálja kibontani.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Azzal szeretném befejezni, ugyanabba az irányba mutató gondolattal, amit mások is már előttem megfogalmaztak. Ennek az európai vitának az kellene, hogy legyen a célja, hogy egy erős és keresztény Európa kerekedjen ki, emelkedjen ki ebből a vitából. És ebben az erős és keresztény Európában egy polgári keresztény erős Magyarországban élhessük az életünket. Ha valaki azt gondolná, hogy ez nem európai gondolat, azokat szeretném arra emlékeztetni, hogy Schuman, aki az egyik atyamesterünk volt, azt mondta, hogy Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. Ma mind a két út nyitva áll Európa előtt.
 
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
 
www.mpee.hu
 

Számtalan sikeres zenés és prózai szerep kötődik Hűvösvölgyi Ildikó Kossuth-díjas színművész nevéhez, azonban nem mindennapi élményben lehet részük mindazoknak, akik az „Emlékeim versben, dalban”című új estjét megtekintik november 5-én, csütörtökön este 19 órától a Duna Palotában. A művésznőt ez alkalomból az életútját, a négy évtizedes színészi pályafutását megidéző személyes hangvételű előadói estjéről kérdeztük.

- Mikor és milyen indíttatásból született az ötlet, hogy összeállítsa ezt az estet és megossza legkedvesebb emlékeit a közönséggel?

-  Majdnem két évtizede járom már az országot pódium-estjeimmel, vers műsoraimmal. Szeretem ezt a műfajt, ahol nem lehet elbújni a szerepek mögé, hanem mindenféle segédeszközök nélkül, pőrén ki kell állni az emberek elé és úgy adni nekik valami maradandót. Negyven éve végeztem a Színművészeti Főiskolán, jubileumi év ez a számomra, hát úgy gondoltam, összeállítok egy új estet, amelyben egy kis „időutazásra" hívom a közönséget. Végigvezetem őket az életemen, mesélek a gyerekkoromról, a családomról, a konzervatóriumi és a főiskolai évekről, a prózai és zenés szerepeimről, tanáraimról,  rendezőkről és a színésztársakról, s mindezt versek és dalok segítségével. Az esten elhangoznak - többek között -  Petőfi, Reményik és Weöres Sándor költeményei, valamint áriák, kuplék, nosztalgia dalok és sok-sok musical részlet is.

- Kikhez szól ez az est?

Ez egy személyes hangulatú, rendhagyó est lesz és gondolom, olyan emberek jönnek majd el, akik szeretnek engem és kíváncsiak az életemre, a pályám alakulására.

- Kérem, mondjon néhány szót a műsorban közreműködő partnerekről!

- Természetesen nem egyedül leszek a színpadon. A műsort Erős Csaba, régi barátom és tanár- társam kíséri zongorán, aki minden műfajban otthon van és remek muzsikus.Nagy örömömre elfogadta meghívásomat Posta Victor, a Madách Színház nagyszerű énekes-színésze. Régóta kedvelem őt, de a színpadon partnerek még nem voltunk. Most ezt is bepótolhatjuk, végre énekelhetünk együtt, csakúgy, mint a lányommal: Kisfaludy Zsófiával.

- Zsófi lánya hogyan fogadta a felkérést? Kérem, avasson be minket abba, hogy milyen érzés a lányával együtt fellépni!

- Vele fellépni dupla izgalom, de annál nagyobb öröm! Ilyenkor anya, színésznő és tanár vagyok egy személyben, hiszen Zsófi tanítványom volt három évig. Közvetlen közelről figyelhettem fejlődését és igazi színésszé érését. Ma már a saját útját járja. Játszik az Operett, a Madách színházban, Békéscsabán és turnézik Németországban  a Szépség és a Szörnyeteg című előadással.  Sokat dolgozik, sikeres fiatal musical színésznő és én nagyon büszke vagyok rá. Ritkán van módunk együtt szerepelni, ezért mindkettőnknek ünnep ez az est.

- Idén több ünnepi pillanatot élhetett át, hiszen magas állami kitüntetésben részesült. Hogyan élte meg, hogy 2015. március 15-én Kossuth-díjas lett?

- Még ma is nehéz elhinnem, hogy pályám elismeréseként, prózai és zenés darabokban nyújtott kimagasló alakításaimért az idén megkaptam a Kossuth-díjat! Amikor a Parlamentben átvettem a szobrot, eltöltött valami végtelen öröm és hála. Ott ültem a kupolateremben és próbáltam úrrá lenni a meghatódottságomon. Hálát adtam Istennek és megköszöntem a szüleimnek, hogy engedték, hogy erre a nehéz, gyönyörűséges pályára lépjek. Ők sajnos már nem élhették meg ezt a boldogságot, de föntről biztosan mosolyogtak....Ezt a kitüntetést a hazámtól kaptam, de márciusban átvehettem még valamit: a Keresztény Kulturális Akadémia Cornélius-díját. Ezt annak a művésznek ítélik oda, aki életével és munkásságával sokat tett és tesz a keresztény szellemiségű kultúra terjesztéséért. Én – gondolom - a Mária Evangéliuma, a Johanna a máglyán címszerepéért és a Reményik Sándor verseiből összeállított estemért kaptam a díjat, amellyel már 13 éve járom az országot.

- Mit jelent az Ön számára, hogy a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnökségi tagjává választották idén tavasszal?

 - Örülök, hogy a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület felkért arra, hogy legyek a szervezet elnökségének tagja. Ez nagy megtiszteltetés, de nagy felelősség is számomra, ami azt jelenti, hogy a magam művészi területén csak olyat tegyek és adjak az embereknek, ami őket előre viszi, jobbá teszi. Családi életemmel és pályámmal eddig is erre törekedtem, ezentúl még keményebben kell dolgoznom majd. El kellene érnünk azt, amit Reményik Sándor fogalmaz meg az egyik versében: „hogy akarhassuk, amit szeretünk /és váljék valóra, amit akarunk…"Úgy legyen.
 
Gajdos Erzsébet interjúja - www.mpee.hu
 
 

Színvonalas társasági együttlétre, vidám mulatságra készülnek a gyönyörű műemléképületben, a budapesti Duna Palotában. Idén november 14-én, szombaton este 19 órától veszi kezdetét a III. Klementina Bál. Ebből az alkalomból Bíró Ildikót, a Duna Palota igazgatóját kérdeztük.
 
- Kiket és milyen programmal várnak a III. Klementina Bálba?
 
- 2013-ban hagyományteremtő szándékkal rendeztük meg először bálunkat, azzal a céllal, hogy a kultúrát kedvelő nagyközönségünk számára olyan programot hozzunk létre, amely méltó a Duna Palota múltjához és örökségéhez. Továbbá kellemes kikapcsolódást is nyújtsunk színes művészeti előadásokkal és hajnalig tartó táncmulatsággal. A műsorról röviden annyit, hogy az estet a Duna Szimfonikus Zenekar vonósai nyitják, jómagam és fővédnökünk, Marjai Gyula, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. vezérigazgatói tanácsadójának köszöntője után a már-már hagyománnyá vált divatbemutató színesíti programunkat flamenco gitáros közreműködésével. Ezt követően jön a vacsora, melyet a nyitótáncok követnek. Éjfélkor pedig elkezdjük jótékonysági tombolasorsolásunkat.
 
- A fiatalok számára idegennek tűnhet a bálok világa. Az elmúlt két év tapasztalatai alapján, hogy látja, mennyire igényli ez a generáció a kikapcsolódásnak ezt a formáját?
 
- Sajnos az a tapasztalatunk, hogy a fiatalokat kevésbé vonzzák a régi korokat idéző bálok, estélyek, ennek ellenére igyekszünk nyitni feléjük. Idén a hagyománnyá vált divatbemutatón az ifjú generáció feltörekvő tehetségeinek adunk lehetőséget ruháik bemutatására. Ezzel is közelebb szeretnénk hozni a két nemzedéket egymáshoz.
 
- A bál szó hallatán a régi korokat idéző hangulatos, táncos mulatság, a szép ruhák, a kristálypoharak csengése juthat először eszünkbe. Milyen értékeket közvetít nekünk, a 21. században élőknek ez a hagyományteremtő bál, amely a Lipótvárosi Kaszinó alapítójának, Falk Miksának a hitveséről kapta a nevét?
 
-  A régi illemtankönyvek szerint a bálok lényege az, hogy „lássunk és láttassunk”. Ám vannak olyan bálok is, amelyeket nem a magamutogatásért, hanem az együttlét öröméért rendeznek. Mi is egy ilyen, klasszikus eleganciájú régi kort idéző mulatsággal készülünk, amely a szórakozás, a kikapcsolódás és a baráti beszélgetések helyszíne. A mindennapos munka, az újabb és újabb kihívások után – javaslom – álljanak meg egy pillanatra és a „gondtalanság köntösében” mulassanak velünk ezen a jeles napon!
 
- Idén karitatív célra fordítják a bál jegybevételének teljes összegét. Kiket kívánnak támogatni a befolyt összeggel?
 
 - Az idei évben nem kerülhették el figyelmünket azok az országunkban zajló társadalmi változások, ezért munkatársaimmal úgy ítéltük meg, hogy most karitatív célra fordítjuk a jegybevétel teljes összegét. Vendégeink megjelenésükön keresztül hozzájárulhatnak ehhez a közös célhoz, amellyel az Ökumenikus Segélyszervezetet támogatjuk.
 
- Hol, milyen elérhetőségen jelentkezhetnek, illetve kaphatnak információt mindazok, akik kedvet kaptak a III. Klementina Bálhoz?
 
 - Jegyrendelés és információ: Újlaki Edina kulturális szervezőnél (ujlaki.edina@dunapalota.hu | +36 20 392 9006 | +36 1 235 5505)
 
Gajdos Erzsébet interjúja - www.mpee.hu
 

Múlt év szeptemberében mutatta be a Magyarországi Szerb Színház az „Idegenben keserűbb a sírás" című duett drámát Karády Katalin történetéről. A nagysikerű zenés darabot Varga Klári és Rusz Milán színművészek előadásában november 20-án, pénteken 18 órától a Polgárok Házában nézhetik meg az érdeklődők. Az est része a Bor és sanzon elnevezésű sorozatnak, amelynek érdekessége az előadással egybekötött borkóstoló. Ezúttal Tiffán Ede és Zsolt villányi pincészetének nedűit ízlelhetik meg a Karády-rajongó borkóstolók. A Karády-estről a duettben a katonatiszt szerepét játszó Rusz Milánt, a szerb színház ügyvezetőjét kérdeztük. Gajdos Erzsébet interjúja.
– Miért éppen Karádyra esett a választásuk a darab megírásakor?
 
– Hét éve Varga Klárival a szubrett és a táncos komikus párost játszottuk Vaszary Gábor A meztelen lány című darabjában a Turay Ida Színházban, amikor egy alkalommal a korrepetitor valamilyen okból kifolyólag nem tudott eljönni a próbára. Bevittem a tangóharmonikámat és úgy kezdtünk el gyakorolni, majd eljátszottam Edith Piafnak egy dalát, méghozzá a Párizs hídjai, Ma Párizs hív a szerelmek városa címűt, ami nagyon megtetszett Klárinak. Akkor ott határoztuk el, hogy összeállítunk Edith Piafról egy monodrámaszerű estet, ahol a dalait elénekeljük. Két évbe tellett mire befejeztük a Párizs hídjai című zenés darabot, amelyet közel hat évvel ezelőtt mutattuk be, és azóta már százhuszonnyolcszor játszottuk. Az előadást jelenleg is játsszuk, az Edith Piaf életéről szóló darabnak, most van igazán aktualitása, hiszen idén december 9-én lenne a sanzonénekesnő száz éves. Mindenhol ahol jártunk megkérdezték, hogy mi lesz a következő zenés darabunk. Varga Klárival, egy olyan életúttal rendelkező művészt kellett találnunk, aki hasonlóan katartikus nagyság mind emberi, mind művészi mivoltában, egy olyan dívát, aki megérinti a közönséget. Arra törekedtünk, hogy egy magyar művészre essen a választásunk. Nem kellett nagyon keresnünk, hogy megtaláljuk Karády Katalint.
 
– Mennyire ismerte Karádyt ezt megelőzően?
 
– Amikor Karády Katalin ominózus lemeze és a betiltott filmjei megjelenhettek 17-18 éves lehettem. Azonnal megfogott a művészete, első hallásra beleszerettem az örökérvényű dallamaiba, és elkezdtem harmonikán játszani a dalait. Azóta is játszom a dalait, a kedvenceim közé tartoznak többek között: a Gyűlölöm a vadvirágos rétet, a Hamvadó cigarettavég és a Gyévuska.
 
– Hogyan látott neki a darab megírásához, az est összeállításához?
 
– Karádyról nem találtam egy monodrámaszerű történeti összeállítást, ezért az életrajzi adatai és a róla szóló írások alapján gyűjtöttem össze az esthez szükséges információkat, valamint elsődleges forrásokból, azoktól, akik még találkoztak vele. Nincs ez időben annyira messze, hogy ne lennének még verbális adatközlők. Például Lórán Lenke személyesen is találkozott Karády Katalinnal, amikor felkerestem elmondta, amit tudott és gondolt a művésznőről. Eredeti dalszövegekkel dolgozunk, ezekért jogdíjakat fizetünk.
 
– A dalokat mi alapján válogatták, adódtak-e nehézségek ezzel kapcsolatban?
 
– Sok Karádyról szóló est született az elmúlt évek során, ezért igyekeztünk kihagyni az összeállításból azokat a dalokat, amelyek már sokszor szerepeltek. Nem a rá legjellemzőbb, de a rá jellemző dalokat vettük be az előadásba, azokat, amik igazából kötődnek ehhez a történethez.
 
– Mi a története az Idegenben keserűbb a sírás című zenés duett-drámának?
 
– Karády Katalin soha nem akarta elhagyni az országot, nagyon szeretett Magyarországon élni. Az előadás így kezdődik: „Soha nem akartam elmenni innen. Ez a hazám. Szívet cseréljen ki hazát cserél. Bármitörténjék is, itt szeretnek engem és rajonganak értem. Megismernek az utcán és autogramot kérnek. És én adok nekik. Az egyik koncert közben felmászott hozzám a színpadra Makk Joli, a harmadikos elemista kisasszony. Olyan akarok lenni mint te. Küldjél egy fényképet, hogy pontosan tudjam, milyennek kell lennem. El lehet onnan menni, ahol ennyire szeretik az embert, ahol ennyire szeret Makk Joli? És most itt vagyok a határ közelében Szombathely mellett valami bódéban és várom az embercsempészt, aki átvisz minket a határon.” És aztán elmondja, hogy jutott el odáig, hogy elmenjen szeretett hazájából és oda soha vissza ne térjen. Felidézi a körülményeket, a háborút, a Gestapon és a munkásparaszt hatalmon keresztül mindazokat, akik olyan körülményeket teremtettek, amelyben egy művész nem tudott létezni. A darab története két szálon fut, de vegyük Karády történetét. Szibériában egy magyar tiszt, aki Karády Katalinba szerelmes harmonikázásba folytja minden érzelmét, hogy túlélje az ottani elviselhetetlen körülményeket. Hogy ő-e Újszászy István vagy sem, azt döntse el mindenki maga. Karády megérkezik Szombathely mellé egy bódéba, és ott várja az embercsempész teherautót, miközben lepereg előtte az egész élete. Majd megérkezik a teherautó és elmegy, onnantól nem tudjuk követni az életét. Mindenesetre, ami az ő életművének a művészeti része azt Magyarországon hagyta. Már idősen egy-két koncertet adott Brazíliában, Amerikában, de úgy gondolom, hogy legalábbis a közönsége számára, a művész Karády Katalin örökre eltávozott átlépve Magyarország határait.
 
– Mikor és hol mutatták be a darabot?
 
– A darab bemutatója múlt év szeptemberében a Magyarországi Szerb Színházban volt, azóta több mint harminc előadást játszottunk vele országszerte. A Magyar Kultúra Napjától kezdve a nyári Kultkikötős produkción keresztül nagyon sok helyen szerepeltünk, a Debreceni Csokonai Színház, - ahol Varga Klári tag – felvette a műsorába. De részleteket is játszottunk belőle.
 
– Kiknek ajánlják a Karádyról szóló zenésdarabot?
 
– Tinédzserkortól kilencven-kilencéves korig mindenkihez szól ez a történet, aminek egyik tanulsága, hogy sanyarú körülmények között is lehet csodálatos dolgokat tenni. Egy csodálatos művész története ez, aki embereket mentett a második világháborúban, és emellett egy nagyszerű pályát futott be.
 
– Mit hallhatunk a november 20-i borkóstolással egybekötött esten a Polgárok Házában? Hogyan épül fel ez az előadás, részleteket adnak majd elő?
 
– Ez egy komplett színházi előadás, egyben szoktuk eljátszani. Először arról beszéltünk, hogy csak a dalok hangozzanak el 35 percben, de Klári el szeretné mondani az egész darabot. Más a miliő, nem a megszokott színházi körülmények között adjuk elő a Karády-estet, ott fog eldőlni abban a pillanatban, hogy ez mennyire működik, illetve, hogy mennyire lesz vevő erre a közönség.
 
– Újabb premiert tartottak november 3-án a Magyarországi Szerb Színházban .Kinek az életművével ismerkedhetnek meg a nézők a legutóbbi darabban?
 
 – Karády után Jávor „Pali” utolsó mulatása című darabot mutattuk be, amely olyan eseményeket is felszínre hoz a legendás színész életéből, amelyekről eddig még a színházi berkekben is csak kevesen hallhattak. Csodálatos emberi és művészi teljesítményeket mondhat magának Karády és Jávor is, méltatlan, hogy ennyire keveset foglalkoztunk velük. Nagyon sokan ismerik a színpadi és filmművészeti alkotásaikat, de az életüket már kevésbé, ezt próbáltuk előtérbe helyezni ebben a darabban.
 
– Beszéljünk a Magyarországi Szerb Színházról, kérem, röviden mutassa be az intézményt, amelynek az ügyvezetője!
 
– Színházunk huszonkét évvel ezelőtt 1993-ban alakult a Nemzeti Színházban egy kisebbségi fesztiválon, ahol a  Szentendrei Evangélium című passiójátékát mutattuk be. Azóta rendszeresen működünk kettős anyanyelvvel, a kortárs szerb szerzőket szerbül és magyarul is játsszuk. Dusán Kovácsevics, a szerb drámaírás nagy gurujának Profi című művét ugyanazok a színészek délután négy órakor eljátsszák szerbül és nyolckor magyarul akcentus nélkül. Azt gondolom, hogy ez egy híd szerepet tölt be, másrészt kielégíti a helyi közösség kulturális és színházi igényeit. Megszületnek ilyen darabok is, mint a Karádyról és Jávorról szóló, ebben egy kicsit a személyes ambícióm is vezet, mert ha csodálatos dolgot tapasztalok, ha emberi nagyságot látok és azt interpretálni kell, akkor nem számít, hogy milyen nyelven adjuk elő azt a darabot.
 
 – Az eddig említett darabokon kívül a műsoron lévők közül, mit tudna még a nézők figyelmébe ajánlani?
 
– Száz éves a Csárdáskirálynő, 1915-ben mutatta be Kálmán Imre, ebből az alkalomból szerb és horvát nyelven mutattuk be nagy sikerrel. A volt Jugoszláv köztársaság húszmilliós nyelvterületének mi tudjuk kínálni ezt az előadást, ha valaki kéri, illetve meg szeretné vásárolni.
 
– Sokat turnéznak?
 
– Nagyon sokat vagyunk úton Szerbiában is, azonban a szerb közösség szórványban él Magyarországon. Én Deszkről származom, de Baja, Pécs, Szentendre és Ráckeve környékén élnek még szerbek. A szerb színjátszásról az egyik legfontosabb tudnivaló, hogy nem Szerbiában, nem Belgrádban és nem Újvidéken született, hanem Budapesten a Rondellában. Ahol Balog István az akkori magyar színjátszás atyja - rendezőszínész, író, fordító, műfordító - barátja volt annak a szentendrei Joakim Vujicnak, aki Európában sokfelé megfordult, ő úgy döntött, hogy a magyar színjátszás mellett szerb nyelven is kellene darabot bemutatni. 1813. augusztus 24-én itt a közeli Régiposta és a Váci utca sarkán állt a Rondella, a lőportorony, ahol megtörtént az első ősbemutatója a szerb színjátszásnak. Fantasztikus történet ez, hogy magyar gyökerei vannak a szerb színjátszásnak, hogy két kultúra egymás mellett szimbiózisban növekszik.
 
www.mpee.hu
 

Mosonyi Mihályt Magyarhon egyik legnagyobb zeneszerzőjeként tartották számon a kortársak, az utókor méltatlanul elfeledte munkásságát. Öt év zeneszerzői termésével beírta magát a magyar és az egyetemes zenetörténetbe. Mosonyi komponálta az első olyan magyar operát, amely tisztán magyar zenei elemekből épült, ő használta először a cimbalmot szimfonikus zenekari hangszerként. Elvitathatatlan zeneszerzői érdemei, ha lassan is, de az őt megillető helyre kerülnek köszönhetően az olyan művészeknek, akik időt és energiát szentelnek a magyar művészi zene múltjának felkutatására, dokumentálására és népszerűsítésére. Kassai István Liszt-díjas zongoraművész hat éven keresztül vette fel Mosonyi Mihály zongorára írott műveit, azokat CD lemezeken megjelentetve. A zongoraművészt a november 26-án, csütörtökön a Duna Palotában 19 órakor kezdődő Mosonyi Gálakoncert kapcsán kérdeztük. Gajdos Erzsébet interjúja.
 
- Milyen apropóból született a november 26-i Mosonyi Gálakoncert ötlete?
 
- Mosonyi Mihály születésének 200-ik évfordulóját ünnepeljük ebben az évben, a zeneszerzőt mégis be kell mutatni, noha Liszt és Erkel mellett a magyar zenei romantika legjelesebb képviselője volt.
 
- Mit tudhatunk a zeneszerzőről?
 
- Egy nagycsaládos szegény szűcs gyermekeként született Boldogasszonyfalván, német ajkú édesapja után Michael Brand névre keresztelték. A család nem tudta finanszírozni tanulmányait. Korán elkerült a szülői háztól, sekrestyés lett Mosonmagyaróváron, majd támogatói segítségével Pozsonyban kezdte el tanulmányait. A tanítóképző elvégzését követően Keglevich Károly grófnál lett házitanító, aki pártfogásába vette és beajánlotta Pejachevich Péterhez. Mosonyi hét évet töltött a horvátországi Rétfalun a gróf szolgálatában, ekkor kezdett el komponálni, és ez idő alatt képezte könyvekből magát zeneszerzővé a saját maga által kidolgozott módszerrel.
 
- Mikor jelentek meg a zeneszerző első művei és milyen volt a fogadtatásuk?
 
- Első művei nagyobbrészt megsemmisültek, a szovjet hadsereg 1945-ben egy szekrénynyi Mosonyi-kéziratot gyújtósként feltüzelt Mosonszentandráson. Ez első fennmaradt műve egy négykezes zongoraszonáta, amit 1837–1838-ben vetett papírra Grand duo címen. Írt egy zenekari nyitányt h-mollban, befejezte első négy vonósnégyesét és belekezdett C-dúr miséjének komponálásába. Darabjaival feltűnést keltett Pesten és benne találta magát a zenei élet központjában. Egy 28 éves ifjút, egy évvel azután hogy 1842-ben feljött Pestre, beválasztanak a Szózat megzenésítésére kiírt pályázat bíráló bizottságába, Erkel és Vörösmarty társaságában! Mosonyi Mihály talán az első olyan magyar zeneszerző volt, aki úgy teremtette meg egzisztenciáját Pesten, hogy nem állt egyházi szolgálatban, nem tartozott sem arisztokrata család, sem színház kötelékébe. Független muzsikusként dolgozott.Életét beárnyékolta a szabadságharc bukása, majd hitvese, Weber Paulina korai elvesztése, a zeneszerző magányos és zárkózott lett, néhány évig nem komponált szinte semmit. Az alkotói válságot követően más stílusban kezdett el zenét szerezni. Maga mögött hagyta a bécsi romantikus stílust, és a kor szellemében, a német romantika nyelvén szólalt meg. Ebben a stílusban írta negyedik miséjét és első operáját Kaiser Max címmel. Ferenc József 1857-es pesti látogatásának apropóján komponálta a Pusztai élet c. magyaros zongorafantáziát, aminek nagy sikere lett. Elkezdett a magyar zenével foglalkozni, kísérletezni. Két év teljes zeneszerzői hallgatás után Mosonyi Mihály néven jelentkezik. Negyvennégy évesen változtatta meg a nevét, hogy a továbbiakban kizárólag a magyar zenének élhessen. Az 1859-től 1864-ig komponált műveivel, mindössze öt év alatt, beírta nevét a magyar és az egyetemes zenetörténetbe.
 
- Sziklavári Károly zenetörténész publikációjában nagy újítóként említi Mosonyit. Miben nyilvánultak meg a zeneszerző újításai?
 
- Ő volt az első magyarországi zeneszerző, aki romantikus szimfóniát írt európai színvonalon. Az első olyan magyar operát ő írta, amely tisztán magyar zenei elemekből épült. Az első zenepedagógiai szempontból megalapozott, két magyar gyermekdarab-ciklus is Mosonyi alkotása, Kodály és Bartók műveiig hasonló színvonalút nem ismerünk. Tudomásom szerint ő írta az egyetemes zenetörténet első olyan többtételes zongoraversenyét, amelyben a tételek megszakítás nélkül követik egymást, egybekomponáltak. Ugyanígy az első egybekomponált dalciklus is Mosonyi műve. Az ő zenekarában szólalt meg először a cimbalom, a Hódolat Kazinczy Ferenc szellemének c. szimfonikus költeményben.
 
- Mikor és hogyan került kapcsolatba Mosonyival?
 
- Amikor, mint első lemezfelvételemet, 1988-ban rögzítettem a Naxos cégnek Ernest Bloch svájci zeneszerző összes zongoraművét, az igazgató megkérdezte, hogy mik a további terveim: Erkel, Mosonyi, Volkmann, Weiner és Kodály, válaszoltam. Kodály még hátra van... Mosonyi Mihály összes zongoraművét és zongorás kamarazenéjét hat éven keresztül 1991-1997 között vettem fel. Nem gondoltam, hogy ekkora feladat lesz a zeneszerző életművének összegzése. Hat CD lemezen több mint hétórányi anyag hallható. Szép sikereket arattam velük külföldön, különösen a harmadik koronggal. A belföldi visszhangra sem lehet panaszom, annak ellenére, hogy a sorozat megjelenésének folyamata egyidejű volt a kereskedelmi média vadkapitalista korszakával.
 
- Ön szerint Mosonyi Mihályt hogyan lehetne a magyar zenekultúrában az őt megillető méltó helyére elhelyezni?
 
- Ennek legjobb módja lenne, hogy a fiatalság megismerje és megszeresse a zeneszerzőt. Ebben fontos feladatuk van a tanároknak, hogy ne folytatódjon az a méltatlan helyzet, miszerint nem játsszuk, mert nem ismerjük, nem ismerjük, mert nem játsszuk. Múltunk zenei értékeit fel kell mutatni, továbbvinni és hagyománnyá tenni, mert közös kincsünk és büszkeségünk kellene, hogy legyen. El kellene gondolkodni azon is, hogy a külföld számára mi az, ami érdekes lehet Magyarországon? Mozartot, Wagnert vagy Verdit bárhol a világon meghallgathatják. Vajon miért hallgassák meg a világot járó sztárokat épp Budapesten, amikor házhoz jönnek hozzájuk? A külföldi a hungarikumra kíváncsi. Nekünk azt kellene megmutatni, ami a miénk, felkérni nemzetközi és magyar sztárokat, hogy játsszanak, énekeljenek koncerten magyar műveket, és készítsenek hanghordozókat.
 
- Milyen más oka lehet a zeneszerző méltatlan mellőzésének?
 
- A hivatalosság elfeledkezett Mosonyiról, az egyedüli Magyar Rádió méltó műsorfolyama kivételével mindössze annyi lehetett a megemlékezés, amennyit a civil szféra képes volt létrehozni. A zeneszerző születésének 200 éves évfordulója alkalmából egyetlen zenekari szerzői koncert volt, a budavári Mátyás-templomban Medveczky Ádám vezényelte a MÁV Szimfonikus Zenekart, ezt a koncertet a Magyar Művészeti Akadémia segítségével tarthattuk meg. A hangversenyszervezők nem bíznak abban, hogy Mosonyi be tudja vonzani a hallgatóságot. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara 2001-ben egy Mosonyi szerzői estet rendezett, akkor a Zeneakadémia Nagyterme megtelt. Hogy Mosonyi, mint szerző nem vonz be egy teljes házat, ez nem igaz. A 2001-es koncertnek különösebb reklámja sem volt, egyszerűen csak betették a műsorfüzetekbe, az előzetes anyagokba és megtelt a terem.
 
- Visszatérve a novemberi ünnepi műsorhoz. kiknek ajánlja a Mosonyi Gálaestet?
 
- Mindazoknak ajánlom, akik érdeklődnek Mosonyi Mihály iránt és szeretik a romantikus zenét. Az est első felében Mosonyi zongoraműveket, a másodikban a zongoraversenyt fogom játszani. A műsor-összeállításban az életmű javából kap ízelítőt a hallgatóság.
 
- Milyen műsor-összeállítást hallhatunk? Mondana néhány szót a gálaesten felcsendülő Mosonyi zeneművekről?
 
- Első számként a Két gyöngyszem hangzik el, a szerző második, néme tromantikus stíluskorszakából való, annak egyik legszebb darabja. Ezt követi majd a Hódolat Kazinczy szellemének: ez az első olyan nagyobb mű, amit Mosonyi néven adott közre a szerző. A darabot 1860-ban a Kazinczy centenárium alkalmából írta. A műsor sorrendjében következő Magyar Gyermekvilág c. a karakteretűd ciklus első öt darabja a boldogasszony-falvai gyermekévek életképeit idézi fel. A Gyászhangok Széchenyi István halálára című zongoradarabját a hagyomány szerint két nap alatt írta Mosonyi. A magyar romantika egyik legszebb gyászzenéje, annyira intim és bensőséges, mintha a szerző egy kedves családtagját vesztette volna el. Elhangzik még a gálaesten a Mosonyi által inspirált számos Liszt mű egyike, a Fantázia Mosonyi „Szép Ilonka” című magyar operájára. A Bánffy Szalon által rendezett koncertet a Zongoraverseny zárja
 
- Kérem, avasson be minket saját életpályájába?
 
- Ez egy különös pálya, aminek alakulását jelentősen befolyásolta velem született egyre súlyosbodó hályogbetegségem, ami rövidlátással párosult. Kísérővel közlekedtem egészen negyvennyolc éves koromig, amikor sikeresen megműtöttek. Tanáraim csodálatos emberek voltak, nélkülük nem válhattam volna művésszé. Édesanyám egész életét arra áldozta, hogy megmaradjak a művészpályán. Így az életművem 48 éves koromra készen volt: befejeztem négy magyar zeneszerző hangzó életmű-kiadását. Ha nincs a szembetegség, akkor koncertturnékra mentem volna, tanítottam volna; nem lett volna időm arra, hogy megtanuljam ezt az irdatlan mennyiségű, 30 CD lemeznyi magyar zenét. A hendikep áldásnak bizonyult. Március 26-án születtem, Emánuel napon, ami azt jelenti: velünk az Isten. Velem volt, velem van.
 
- Hol vásárolhatók meg ezek a lemezek?
 
- Zeneműboltokban és az Interneten meg lehet rendelni. Néhány CD már nincs forgalomban, mert elfogytak, és a hanglemezkiadók az internetes letöltések miatt ma már nem készítenek utánnyomásokat.
 
- Mik a jövőbeli tervei?
 
- Százötven lelkes muzsikus harcostársunkkal feleségem, Csányi Valéria karmester vezényletével még 2012-ben elkészítettük Erkel: István király operájának első teljes CD felvételét. Idén januárban felvette Weiner Leó: Csongor és Tünde balettjét. Utóbbit a születésem évében, 1959-ben mutatták be, azóta még nem adták elő eredeti formájában. A brácsára írt zenekar kíséretes Balladával, amit Szűcs Máté játszik, egy korongon fog megjelenni februárban. A legközelebbi jövőben egy-egy Széchényi Imre műveket tartalmazó CD-t fogunk készíteni, a négykezes zongoraműveket Lázár Györggyel játszom, a zenekari műveket, ahogy minden eddigi lemezünkön, a MÁV Szimfonikus Zenekar. Szeretném folytatni a CD felvételeket Goldmark zongoraötöseivel, tervezek több Liszt lemezt is. Mosonyival is adós vagyok, mert a zongoraversenyt és a dalokat nem vettem még fel stúdiókörülmények között, ezek még hátra vannak.
 
 www.mpee.hu

Építkezni csak együtt lehet, a közös munka, eszmecsere feltétele pedig a bizalom - jelentette ki Balog Zoltán, a Magyar Polgári Együttműködés elnök, az emberi erőforrások minisztere csütörtökön Az idők jelei című vitaanyag országjáró útjának első állomásán, Miskolcon.
 
Az idők jelei című vitaanyagot bemutató fórumon, amelyet a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ), a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület és a Professzorok Batthyány Köre szervezett, Balog Zoltán úgy fogalmazott: a vitaanyag egyfajta iránytű és tükör.

Megmutatja, hogyan látja a keresztény értelmiség a kormány munkáját - mondta a miniszter, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnöke. Balog Zoltán hangsúlyozta, hogy csak akkor lehet sikeres a kormány munkája, ha megvan körülötte a bizalom, és együtt halad a hasonló értékeket képviselőkkel. A miniszter bejelentette, hogy jövőre az állam 300 millió forinttal támogatja a miskolci Bartókplusz Operafesztivált.
 
Osztie Zoltán római katolikus pap, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke elmondta: a kiadványt előkészítő munka során a megkérdezettek 661 olyan problémát jelöltek meg, amelyekbe nap mint nap beleütköznek. Az egyházi életben tapasztalható problémákról szólva kiemelte: lelki megújulásra van szükség a papság, a szerzetesek és világi munkatársaik kiválasztásában és képzésében.
 
Záborszky Kálmán, a Professzorok Batthyány Körének tagja annak a véleményének adott hangot, hogy a mai rendszerben - a hajszolt oktatási menetben - rosszul járnak a tehetségek, mert nem tudnak kibontakozni, és rosszul járnak a gyengébb képességű diákok is, mert behozhatatlanul lemaradnak. "Struktúraváltásra lenne szükség" - mondta.
 
Kriza Ákos, Miskolc polgármestere azt mondta, a vitaanyag a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó témákat ölel fel, és irányt mutat a közösségek, a nemzet és a család vonatkozásában.
 
MTI -mpee.hu
 

A Magyar Polgári Együttműködés Egyesület, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége és a Professzorok Batthyány Köre kerekasztal-beszélgetésen mutatta be Az idők jelei című vitaanyagot november 26-án, csütörtökön a miskolci Avasi Gimnázium Színháztermében. Az MPEE részéről Balog Zoltán elnök, az emberi erőforrások minisztere vett részt az eseményen.

Fotó: Bartos Gyula

Jászai Mari több mint fél évszázadon át a Nemzeti Színház tagjaként minden szerepében kiváló alakítást nyújtott, a színésznőt az egyik legkitűnőbb magyar tragikaként tartja számon az utókor. Ránk hagyott emlékiratai azonban nemcsak a sikereit, a fényes életútját idézik meg, hanem a mögöttük rejtőzködő számos küzdelmet, amelyeket elsősorban önmagával vívott. A „Magam keresése” című monodrámát, amely Jászai Mari levelei és naplója alapján készült, a Bánffy György Kulturális Szalon rendezésében december 10-én, csütörtökön 19 órától a Duna Palota Színháztermében láthatja a közönség. Ez alkalomból a magyar színjátszás felejthetetlen tragikáját alakító Juhász Róza színművészt kérdeztük a darabról, annak előzményeiről, valamint az alakítással kapcsolatos személyes vonatkozásokról.
 
- Mikor született meg az elhatározás, hogy megidézze Jászai Mari alakját?
 
- A Színművészeti Főiskolán, amikor először a kezembe vettem Jászai Mari 1927-ben kiadott eredeti naplóját, a visszaemlékezései olyan hatással voltak rám, hogy nem tudtam letenni a kötetet. Furcsa érzésem támadt, mintha az édesanyám életét olvasnám. A karakter-, a sorshasonlóság nagyon megérintett, azóta őrizgettem magamban ezeket az érzéseket. Később, amikor még élt Jászai Joli néni és viszonylag aktív volt, arra gondoltam, milyen jó lenne a magyar színjátszás nagy tragikájának alakját felidéző darabot készíteni. Beszélgettünk róla, tervezgettünk Balatoni Mónikával, de ez a folyamat akkor elakadt. Most újra nekifutottam és végre megszületett a „Magam keresése” című monodráma Jászai Mari levelei és naplója alapján.
 
- Hogyan készült a darab?
 
- Dömölky János filmrendezőt kértem meg, hogy gondolja át és állítsa össze a monodrámát, aki addig olvasgatta az emlékiratokat, amíg beleszeretett Jászai Mariba. Ő tervezte meg a színpadképet, gyűjtötte és állította össze ehhez az anyagot.
 
- Mennyi időt vett ez igénybe a szerepnek a megtanulása?
 
- Nehéz megmondanom, mert először megtanultam azt a nagyobb terjedelmű anyagot, amiből egy részt olvashattam a színpadon. Ennek én nem vagyok a híve, de miután Dömölky János látta, hogy túl tömény a darab, tett bele leveleket, amiket felolvashattam. A szövegek nehezek, nagyon érdekes a szórendjük, ma már nem így beszélünk, és ettől volt nehéz megtanulni.
 
- Jászai Marit a Nemzeti Színház nagyasszonyaként tartja számon az utókor, akinek a nevét 165 év elteltével is többek között színházak, utcák, közterek viselik. Miért kellett önmagát keresnie a kor ünnepelt színésznőjének?
 
- Arra tudok hagyatkozni, amit ő leírt a naplójában, a leveleiben. Visszanézve az életútját kirajzolódik, hogy a tehetsége elpalástolta a személyiségét. Mint megfogalmazta, egy olyan gyönyörűséges palástot viselt, ami eltakarta a valódi énjét, ez ugyan adott egy külcsínt, de ő arra volt kíváncsi, hogy ki ő is valójában. Ő színésznek született, és ez olyannyira természetes számára, hogy úgy érzi, színház nélkül a személye sem létezhetne. Azt írja, a színpadon érezte magát otthon, az életben nem az elvárásoknak megfelelően viselkedett, emiatt gyakran ostorozta önmagát. Sokakat megsértett, nem tudott kedveskedni, azért hogy szimpatikus legyen bárkinek is. Karakteres személyisége miatt nem lehetett könnyű együtt dolgozni vele, azonban a világraszóló színészi teljesítményét sem lehetett megkérdőjelezni. Az általa nagyrabecsült Szigligeti Ede hívta a Nemzeti Színházba, tőle kapta az Antigoné szerepét, ami számára az indulást jelenttette.
 
- Előrevetíttette ez az alakítása azt, hogy ő ilyen típusú szerepeket fogja játszani a későbbiekben?
 
- Szigligeti meglátta ezt benne, illetve tragikát kerestek a Nemzetibe. Megnézték Jászai Marit a Bánk bán Gertrudisának szerepében és még két darabban, amiről nem tesz említést az emlékiratában. Az első darab után már alá is íratták vele a szerződést.
 
- Ez abban az időben sem lehetett szokványos…
 
- Nem, mert kellett volna próbát játszania a Nemzeti Színházban, ezt nem tette meg, mivel azonnal leszerződtették. Maga írja, hogy szóvá tette valamelyik lap, hogy „mi az, hogy ő nem vendégjátszik”…
 
- A Magam keresése című monodráma milyen korszakát idézi meg Jászai Marinak?
 
- Teljesen átfogja azt, megidézi az egész életét a kezdetektől a végéig. Nem véletlen, hogy hatórányi anyag készült az életpályájáról, hiszen a személyiségének a sokfélesége megkövetelte mindezt. Többek között nagyon sok közéleti cikket írt. Jászai Mari gyakran publikált újságokban és a közéletben is megmutatkozott, ami nem jelenik meg a monodrámában. Emlékirataiban leírja, hogyan viszonyult a Petőfi Társasághoz, amely tagjai között tudhatta őt, illetve olyan dolgokat oszt meg az visszaemlékezéseiben, amik az ő személyiségéhez hozzátartoztak. Nagy példaképe Széchenyi István, akinek a sírjához minden évben elzarándokolt. Petőfire ugyanúgy felnézett. Mindkettőjüket őszintén tisztelte azért a lángért, ami bennük égett: az odaadást a nemzetért, a hazáért.
 
- Mennyire találkozik az ön személyisége Jászai Mariéval?
 
- A színházról, a szakmáról való gondolkodásom, hogy ezek a tragikai szerepeket milyen fontos eljátszani, az nagyon hasonló. Én a mai napig rászólok bárkire, ha beszélget a takarásban, és megesik, hogy néznek rám és nem értik, hogy miért. Ettől az ember nem lesz szimpatikus, de a szakma iránti tisztelet megköveteli mindezt, a színpadi fegyelmetlenség, a takarásban lévő kvaterkázás szerintem nem megengedhető. Jászai saját magáról írja, hogy a humor az egyetlen dolog, ami belőle teljesen hiányzott. Ebben nem hasonlítunk, mert az én személyiségemben van humor, lágyság, huncutság és közvetlenség. Az indulásom hasonlóan nehéznek bizonyult, ez a hátrányos helyzet megmutatkozott, amikor a Színművészeti Főiskolára felvettek Kerényi Imre osztályába. Vidéki lányként más életkörülmények között nevelkedtem, mint aki könyvek között nőtt fel, nem beszéltem nyelveket, nem jártam a felvételit megelőzően színházi stúdiumokba, így nehezebben mentek a helyzetgyakorlatok is.
 
- A nehéz életsorsot megélt színművész ebből előnyt kovácsolhat egy-egy alakításban. Ez nem mérvadó?
 
- Ez tehetség kérdése. Valószínűnek tartom, hogy a tehetség karöltve jár az érzékenységgel, amit meg is kell tudni mutatni a nézők felé. Ezt nem lehet megtanulni, ezzel vagy rendelkezik a színész vagy nem. Hányszor megyünk fel a színpadra, úgy, hogy az az érzésünk, úristen, most mi lesz!? És aztán ott vagyunk a színpadon, találkozunk a közönséggel és majdnem, hogy tőlünk függetlenül megérintjük egymás lelkét. Ez a tehetség, amit valaki megérez, és ki tudja nyitni az ott ülő lelkét azon az estén.
 
-Változik mindez sokadik előadás után?
 
- Akkor is vannak színárnyalatnyi különbségek. Bemutatóknál kihegyezettebb ez az állapot, ilyenkor úgymond ráfutunk a bemutatóra. Ha jól van megrendezve a darab és erős alapokon áll, akkor másfajta eufória születhetik meg az előadásban. Általában tíz előadás alatt érik össze a történet, az ember belelendül, és másképpen lehet ugyanolyan erős hatása a színjátékának, mint a bemutatón. Erről egyébként a szerelem jutott az eszembe, a nagy katartikus lángolás, közben, ahogy telnek az évek, mindez átmegy egy más minőségbe. De ha illenek a párok egymáshoz, akkor az tud ugyanolyan erős lenni, mint a kezdetben.
 
 - A művésznő tervezi saját emlékiratai megírását?
 
- Nem
 
- És később?
 
- Ez még nem jutott eszembe. A rendezés az egy új szerelem, a színészet mellett nagyon fontos számomra. Nyolc-tíz évvel ezelőtt kezdett foglalkoztatni, most már egy-két darabot rendeztem.
 
- A december 10-i előadás apropóján megosztaná néhány gondolatát az olvasókkal?
 
- Jászai Mari emlékiratai hozzám nagyon közel állnak, de már említettem más beszélgetések alkalmával, hogy vannak benne olyan részek, amelyek túl személyesek a számomra. Ezeket nem fogom megmondani, mert akkor beazonosítja a néző és az nem jó. Nyilván nem én vagyok Jászai Mari, de sok olyan élethelyzete, mozzanata van a darabnak, ami engem személyesen érint, ettől az izgalmassá válhat az előadás. Azt gondolom, hogy Jászai Mari emlékét ápolnunk kell, én így tudom mindezt megtenni, hogy a saját kezűleg leírt gondolatait elmondom, kicsit úgy mintha ő lennék.
 
- Kérem, mondjon pár szót a pályájáról!
 
- Ha visszanézek a pályámra, én magam megdöbbenek azon, hogy milyen szerepeket játszottam el, köztük szép számban, Shakespeare darabokban. A jövőben szeretnék néhány olyan szerepet eljátszani - ami a koromból adódóan lehetséges - mint amiket Jászai Mari játszott. Ez egy nagy vágyam. Egyébként szeretem a humort és a vidámságot is, a Magyar Színházban most mutattuk be Carlo Goldini: Chioggiai csetepaté című komédiáját, amelyben játszom. A Muzsika hangjában is egy viszonylag humoros karaktert játszom Tóth Éva kolléganőmmel kettőzve. Több különböző műfajú és korosztálynak szóló darabot is volt szerencsém színpadra állítani. Veszprémben Molnár Ferenc: Liliom című darabját rendeztem a közelmúltban. A színészkollégákkal álom volt dolgozni, fantasztikus időszakon vagyunk túl. Az előadások teltházasak, a közönség nagyon szereti ezt a darabot. Mindenütt emberek ülnek a nézőtéren, akiket meg kell szólítanunk a szívükön, a lelkükön keresztül. A színház a megérintésnek a művészete. A legnagyobb parancs a szeretet, erre kell felfűzni a színházat is. Én ennek vagyok a híve.
 
 
Gajdos Erzsébet
 

Fotó: Bartos Gyula

Köszöntőt mond: Balog Zoltán elnök és Pataky Albert pünkösdi egyházelnök.
 
 
Közreműködik:
Hegedűs Katalin zongoraművész,
Hegedűs Endre zongoraművész,
a Zuglói Filharmónia vonósnégyese
Császár Angela színművész.
 
 
Az est időpontja: 2015. december 19., szombat,  15 óra.
A helyszín: Makovecz terem, Vigadó (Budapest V. Vigadó tér 2.)
 

ÁLDOTT, BÉKÉS KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNUNK!

A Heti Válasz hármas interjúja AZ IDŐK JELEI 2-ről weboldalunk Kiadvány menüpontjában olvasható.

A Bánffy György Kulturális Szalon és a Duna Palota közös rendezvénye.

Közreműködik:

Duna Művészegyüttes
Vezető: Juhász Zsolt (Harangozó-díjas) koreográfus,

Józsefvárosi Cigányzenekar
Vezető: Kathy-Horváth Lajos (Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja, Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével kitüntetett és Érdemes Művész),

Kassai István Liszt Ferenc-díjas zongoraművész,

Kolti Helga színművész, a Magyar Kultúra Lovagja

Rubold Ödön (Jászai-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett) színművész
 
Jegyvásárlás a Duna Palota portáján (+36 1 235 5500) vagy online a www.jegy.hu weboldalon. Jegyár: 1000 Ft
 
 

Hangja versben, prózában és dalban egyaránt szépen szól, játékával igyekszik átadni kultúránk és a magyar nyelv szeretetét, éltetését. Akik használják a nyelvet, azoknak éltetniük kell, különösen az olyan embereknek, akik képesek is szépen beszélni, vallja Császár Angela, a Bánffy György Kulturális Szalon háziasszonya, az egyesület elnöke. A színművészt többek között a kulturális szalonról és a közelgő Versünnep Fesztiválról kérdeztük.

– Hogyan emlékezik a vissza a Bánffy György Kulturális Szalon alakulására?

 – Először is a szalon névadójáról, Bánffy Gyuriról hadd mondjak néhány gondolatot. Nagyon szerettem őt, fiatal korom óta együtt dolgoztunk a Magyar Rádióban versműsorokon, előadóesteken. Színházban nem játszottam vele, de talán televíziófilmben igen. Mindig csodáltam és elámultam azon, hogy olyan lendületesen és gyönyörűségesen mondta a nemzethez és az emberek szívéhez szóló szövegeket. Örökre emlékezetes marad Széchenyiként Siklós Olga A legnagyobb magyar című monodrámájában. Emlékszem, amikor Olgával összeállították a Széchenyit, hogy milyen sokat dolgoztak rajta. Mennyi minden jött a felszínre és Gyuri mindent szívott magába, amit vissza is tudott adni, hiszen óriási sikere lett a Széchenyijének. Aztán nagyon nagy szomorúságunkra váratlanul meghalt. Éreztük, hogy kellene valamit tennünk, egy ébresztő irodalmi műsorra gondoltunk, ami kicsit a magyar nyelvet, a kultúránkat, a verseinket, az irodalmunkat, a zenénket és mindent, ami e köré csoportosul, életben tart és közvetít. Molnár Adrienn adta az ötletet, hogy indítsunk egy kulturális szalont. Gyuri, aki ebben az egészben élharcos lehetett volna - mert ő ebben élt, ez volt az ő életfilozófiája - már nem lehetett köztünk. Nekünk ő példakép, és emlékezete így marad meg a leginkább, hogy a szalonnak ő adta a nevét. Nem is választhattunk volna jobbat, mert ő a nemzetet, a hazát, az Istent és a családot nagyon fontosnak tartotta és mindig e köré csoportosította a dolgait.

 – Akkor nem esett nehezére elvállalni a Bánffy Szalon háziasszonyának a szerepét?
 
 – Egyáltalán nem. Igaz, véletlenül lettem a szalon háziasszonya, mert ott voltam az alakuló ülésen és megkérdezték a kollégáim, hogy elvállalnám-e. Miért is ne, persze hogy elvállalom, feleltem. A következő összejöveteleken már háziasszonykodtam, ami azt jelentette, hogy bevezettem, köszöntöttem és bemutattam a vendégeket, esetleg verset mondtam. Később egyesületet alapítottunk, mert a szalonnak kellett egy biztos alap, hogy ne ingyen-szereplésre kérjük a művészeket, hanem tiszteletdíjat is tudjunk adni. A Bánffy György Kulturális Szalon egyesületnek én lettem az elnöke, de a lelke, a mozgatórugója Molnár Adrienn.
 
 – Beszéljünk a Versünnep Fesztiválról, nemrég meghirdették a 2016. évi kiírást, már lehet nevezni az eseményre.
 
– Nagyon örülök, hogy az idei fesztivál a Versünnep Alapítvány, a Bánffy György Kulturális Szalon és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet együttműködésével valósulhat meg. A fesztivált különböző helyeken történő elődöntőkkel és selejtezőkkel indul, a döntő a magyar költészet napja előestéjén április 10-én, szombaton lesz a Nemzeti Színházban. A Versünnep Fesztivál megmozgatja a fiatalokat is, mert eljárunk az iskolákba rendhagyó irodalmi órákat tartani. Kolti Helga, a fesztivál megálmodója nagyon aktívan részt vesz a versünnep megszervezésében és az egyesület munkájában.
 
– Minek a jegyében hirdették meg az idei Versünnep Fesztivált?
 
– Hatásos és jól mondható versek közül lehet válogatni, örülhetnek azok, akik az idei fesztiválra jelentkeznek és bejutnak a döntőbe. Tóth Árpád születésének 130. Pilinszky János születésének 95. és halálának 35. évfordulója, Babits Mihály halálának 75. évfordulója, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója tiszteletére hirdettük meg az eseményt. Milyen nagyszerű költők, gondoljunk csak Tóth Árpádra, aki több mint száz éve alkotott és mégis a mai napig annyira élő és igaz, amit leírt.
 
- Érdekesek a nevezési lehetőségek, hiszen az előképzett résztvevők, mint a színművészek és előadóművészek, valamint a színművészeti egyetemek és szakirányú felsőoktatási intézmények hallgatói mellett van egy másik nevezési kategória a nem professzionális érdeklődők számára.
 
 - Az elmúlt évben is örömmel láttuk azokat, akik nem képzett színészek és nemcsak szeretik, hanem jól is mondják a verseket. Őket mindenféleképpen pódiumhoz kell juttatni és ehhez nagyszerű lehetőség a Versünnep Fesztivál. A jelentkezőket továbbra is várjuk, csatlakozhat minden hazai és határon túl működő iskola vagy civil közösség, amely vers- és prózamondó versenyt rendez a meghirdetett tematikának megfelelően. Egy szakembert delegálunk az adott zsűribe, aki igény esetén, a nap folyamán rendhagyó irodalomórát is tart az iskolában. A verseny időpontját minden intézmény maga határozhatja meg. A versenyek nyertesei közül, a zsűri döntése alapján, az arra kiválasztottaknak lehetőséget kínálunk produkciójuk előadására, versenyen kívül, a hivatásos fordulók valamelyikén.
 
 – A magyar nyelv és irodalom tanároknak nem kis szerepük lehet a felkészítésben…
 
– Hogyne, ha fiatalokról van szó, mindig megemlítjük a felkészítő tanárokat, mert nagyon fontos hogy foglalkoznak velük, hogy egyáltalán legyen kedvük egy verset megtanulni. Amikor egy fiatal jól mond verset, az azt jelenti, hogy jó tanára van, akitől azt látja, érdemes verset tanulni.
 
– Milyen különleges vagy emlékezetes élményben volt része az előző fesztiválon?
 
-– Tavaly Gyulányi Eugénia 100 éves színésznő az előadásával nekem akkora élményt szerzett, hogy nem tudom elfelejteni. Elképesztő és csodálatos előadó-képességgel rendelkezik, nagyon hosszú prózai szöveget mondott kívülről, ami 100 éves korban különleges csoda. Sugárzik belőle az öröm, az életkedv és nagyszerűen ad elő más prózai szövegeket és költeményeket is.
 
– A Bánffy Szalon Jeles színművészeink címmel új sorozatot indított 2015 őszén. Mit láthatunk, hallhatunk a sorozat soron következő előadásában?
 
– A március 16-i előadáson Bánffy Gyurira fogunk emlékezni. Néhány kollégát már felkértünk, hogy vegyen részt az esten. Felidézzük az alakját beszélgetéssel, filmrészletekkel, versekkel és lesz bejátszás tőle a saját hangján, mert szeretnénk megmutatni az ő csodálatos előadói készségét.
 
 – Egykori tanítványai már szépen haladnak a pályájukon szokott találkozni velük?
 
– Ma már ritkábban, de ha látom őket, nagyon örülök, mert egészen kinőtték magukat. Nagyváradi Erzsi nagyszerű színésznő lett, őt a Nemzeti Színiakadémiában tanítottam, az osztályomba járt és nagyon tehetséges fiatal színésznő volt. Aztán később ő kapta Sata szerepét a Villámfénynél darabban, amit Kállay Feri rendezett és a Várszínházban mutattuk be. Szabó Magda Régimódi történetében Jablonczay Lenke szerepét játszotta a Nemzeti Színházban. Nagyon szeretem a másik tanítványomat, Szatmári Attilát, aki fiatal kora óta a Pesti Magyar Színház tagja. Ő volt az, aki a felvételi után, az első tanítási napon bemutatkozásként egy református zsoltárt énekelt el nekem. Sose fogom elfelejteni, mert ehhez nagy bátorság kellett. És nagyon sokan vannak még vidéki színházakban. Amikor találkozunk, akkor mindig nagy örömmel borulunk egymás nyakába. Szinkronstúdióba már nem járok, ott is van néhány olyan tanítványom, akinek a beszéde az én kezem alatt pallérozódott. Például nagy szeretettel emlékezem Fullajtár Andreára és Elek Ferire, akik ma már a Katona József Színház oszlopos tagjai.
 
– Mondjon a művésznő valamit magáról, például mivel tölti mostanában az idejét?
 
– Rengeteg mindennel, egyrészt sokat olvasok, verseket válogatok, szövegeket keresek, mindig van olyan aktuális alkalom, amikor kellenek ezek az anyagok, és nem szeretem a régieket használni. Én mindig valami mást szeretek mondani, ehhez pedig sokat kell olvasni, még újságot is és prózai műveket.
 
– Hogyan és mi szerint keresi az előadásainak a forrásanyagait?
 
– Amit ad az élet, például most a Napút kiadónak megjelent az évkönyve, amibe az idén hetvenéveseket kérte fel, hogy írjanak saját magukról, a pályájukról, a hetven évükről hetven sort. Nem az a lényeg, hogy ebbe én is belekerültem, hanem, hogy miket olvasok és hogy kik a kollégák. Micsoda rangos névsor ez, úgyhogy érdemes ebbe is beleolvasni! Mindenkinek van egy-két olyan szép gondolata, amit érdemes idézni, megmutatni, továbbadni az embereknek. Innen is lehet meríteni az estekhez és az összeállításokhoz anyagot. Nem jó abbahagyni még hetvenen túl sem a munkát, végül is ez tart életben bennünket. A párom még tanít és vizsgáztat, ő a Szent István Állatorvos-tudományi Egyetem Takarmányozástani Tanszéken professzor. Nincs is szabadidőnk, az unokázás kitölti az életünket, hamarosan érkezik a harmadik unokánk.
 
– Milyen felkéréseket vállalt el legutóbb?

– Az első világháborús versekből Nagyváradi Erzsivel készítettünk egy szép estet, ő énekli a világháború idején született dalokat én pedig az eseményeket kommentálom végig versekkel, korabeli szövegekkel, levelekkel. Ezt a műsort mutattuk be az Óbudai Szociális Szolgáltató Intézmény Idősek Klubjában, majd Szersén Gyulával Csepelen egy előadást a magyar kultúra napján. Ezeket a felkéréseket örömmel vállalom, az idősekhez elmenni egy műsoros esttel, őket kicsit lekötni, hogy csak nézzenek és érezzék át azokat a dolgokat, amiket mondok, ennél nincs szebb feladat.
 
Gajdos Erzsébet interjúja
 
 
 

Február 28-án, vasárnap 15 órától tartja idei évértékelő beszédét Orbán Viktor miniszterelnök Budapesten, a Várkert Bazárban.

Az MPEE felkérésére Orbán Viktor első beszédét az ország állapotáról 1999. február 4-én a Pesti Vigadó színháztermében az MTV 1 élő adásában, a legszélesebb nyilvánosság előtt tartotta meg. Ezt követően a kormányfő, a Fidesz elnöke minden év elején értékeli az elmúlt időszak eseményeit, és megtiszteli az egyesületet azzal, hogy körünkben tartja országértékelő beszédét.
 
www.mpee.hu

 
A Magyar Polgári Együttműködés Egyesület tisztelettel meghívja a sajtó képviselőit
 
Orbán Viktor miniszterelnök évértékelő beszédére.
 
Időpont: 2016. február 28., vasárnap 15:00  óra
Helyszín: Várkert Bazár, 1013 Budapest, Ybl Miklós tér 2-6.
 
Akkreditálást február 26., péntek 14:00 óráig fogadunk el a gajdos.erzsebet@mpee.hu e-mail címen.
 
 
/www.kormany.hu/hu/esemenytar/orban-viktor-evertekelo-beszedet-tart
 
 
 
 
 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Schmitt Pál Elnök Úr és kedves Felesége! Tisztelt Házelnök Úr!

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek itt, Budapesten, a képernyők előtt, határon innen és túl. A Kis magyar pornográfia című könyvből – fiataloknak mondom: Esterházy – kiolvashatjuk, milyen a jó politikai beszéd. A jó politikai beszédnek, mondja ott Gerő elvtárs – fiataloknak mondom: ötvenes évek –, olyan tervről kell szólnia, amely nem kerül sokba, nagy meglepetést kelt, és a népnek is örömet okoz. Mire Déry Tibor azt válaszolja neki, hogy a Duna-híd egyik oszlopára akassza fel Farkas Mihályt, a másikra pedig saját magát. Ez nem kerül sokba, nagy meglepetés lesz, és a népnek is örömet szerez. Ma már persze nem ilyen egyszerűek a dolgok. Egy jó politikai beszéd megalkotásának gordiuszi csomóját már nem lehet ilyen frappáns egyszerűséggel átvágni. Ma már aligha elégséges például a „hogyan szabaduljunk meg a kommunistáktól” örökzöld kérdését feldobni. Már csak azért sem, mert bár eltelt 26 év az állampárt meglékelése óta, még mindig nincs közmegegyezés arról, hogy megszabadultunk-e tőlük. Sőt, már az is bizonytalannak tűnik, mit is jelentene a megszabadulás. És Tamás Gáspár Miklós tézise felől sincs végleges verdikt, hogy akkor most lett-e belőlük demokratikus szalonna. Sőt, afelől is bizonytalanok vagyunk, hogy értelmes kérdések-e ezek még egyáltalán, s ha értelmesek is, van-e még jelentőségük? Ugyanis, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kétmillió-hatszázezer fiatal polgártársunk a kommunista rendszer után született, s ha idesorolom azokat is, akik 1990-ben legfeljebb 15 évesek, vagyis gyermekek voltak, akkor kitűnik, hogy a ma élő tízmillió magyarországi magyarból négymillió-nyolcszázezernek nincs személyes politikai emléke a kommunizmusról. Vagy gondoljunk arra, hogy a „disszidáljunk-e” önmarcangolása helyébe a „vállaljunk-e munkát külföldön” dilemmája lépett. A vas és acél országa iparpolitikai kérdései helyett a digitális forradalom feszegeti az ajtónkat. Az állami tervgazdaság meghaladása helyett azon agyalunk, hogy miképp lépjünk túl a neoliberális gazdaságpolitikán. Fejtörést pedig már nem az okoz, hogy merre araszoljunk ki a KGST-ből, hanem hogy miként védhetjük meg nemzeti érdekeinket az Európai Unióban. Elszaladt az idő. Sok víz lefolyt a Dunán. Itt állunk hát, őszülő rendszerváltók, megfürödve. Nem csodálkozhatunk, ha találgatások röppennek föl az őrség- és nemzedékváltásról. Sőt, van már olyan ellenzéki párt is, amely velünk, rendszerváltókkal szemben követeli a fiatalítást. Déjàvu. Régi szép, daliás idők! Erről Takler Ferenc, hírneves borászunk – talán magát is érintve érezvén – annyit mondott, illetve idézett: mielőtt az utánunk következő nemzedéknek átadnánk a zászlót, még tartjuk egy kicsit.

Ma, tisztelt Hölgyeim és Uraim, először is az időről kell beszélnem. Évet értékelünk, az előttünk álló hónapokat fürkésszük, ezért mindenekelőtt arra a kérdésre kell válaszolnunk: hol tartunk? Hol tart ma Magyarország, a Kárpát-medencei magyarság? A szabadság és a nemzeti függetlenség megvolna, úgy, mint ritkán volt meg az elmúlt száz évben. Önkény vagy megszállás nem nyomaszt, vezetőinket magunk választjuk meg. Az Alaptörvény megadja egyenkénti és közös szabadságunk és felelősségünk egyensúlyát, kiméri azok határvonalait. A nép szabadon választott képviselői alkotják meg törvényeinket. A vélemény és a szólás szabad, egyesülni és társulni pedig nemcsak lehetséges, de előnyös, sőt üdvös is. Fogasabb kérdés, hogy hol tart Magyarország a történelmi időben? Mi, akik életünk felét a kommunizmusban, másik felét a szabad Magyarországon éltük le – én például 26 évet itt, 26-ot ott –, hajlamosak vagyunk egy érzékcsalódásra. Néha azon kapjuk magunkat, hogy olyanszerűen éljük meg napjainkat, mintha a XX. században élnénk vagy annak valamiféle meghosszabbításában. Holott túl vagyunk a XXI. század első egy hetedén. Ha egy hétnek képzeljük el a XXI. századot, akkor benne járunk a keddi napban. Még hosszú a hét, de már javában elkezdődött. Vagy gondolunk-e arra, hogy az első szabad választástól, a kommunizmus és az idegen megszállás végétől, 1990-től máig több idő telt el, mint amennyi a két világháború közötti távolság volt? Gondolták-e, hogy a rendszerváltás utáni korszak már hosszabb, mint a Horthy-rendszer volt, s már csak hét év, és elhaladjuk a Kádár-rendszert is. A mögöttünk hagyott évek magas száma kiköveteli, hogy mondjunk valamit Magyarország mai helyzetéről a történelmi korszakok dimenziójában is. Magam azon négy képviselő egyike vagyok, aki 1990 óta része Magyarország közéletének, vagyis több mint harminc éve gályázom a hazai és a nemzetközi politikában. Ez már ad némi szemmagasságot, és talán feljogosít arra, és elegendő ahhoz, hogy történelmi dimenziókról beszéljek.

Van azonban itt egy sajátos körülmény, amellyel szembe kell néznünk. Amikor a politikában vagy a nemzetünk életében a polgári korszakot határozzuk meg célként, számolnunk kell azzal, hogy az ilyen cél nem egy tereptárgy. Ezért nincsenek kiszámítható távolságok, nehéz, sőt lehetetlen válaszolni arra a kérdésre, hogy mekkora hányadát tettük már meg az útnak. Azt meg tudjuk mondani, hogy a harmadik kormányzati ciklusunk felénél járunk, de azt nem, hogy ez a tíz év a polgári korszak mekkora hányada. Kolumbusz sem tudta, amikor az Atlanti-óceán közepén hajózott, hogy akkor járt félúton. Mi sem tudjuk, de talán nem is érdemes azon törni a fejünket, hogy utunk ötödénél vagy a felénél tartunk-e. Emlékszem, így volt ez a nyolcvanas évek közepén a kommunista rendszer utolsó éveiben is. Senki nem tudta, milyen hosszú lesz a Kádár-rendszer agóniája, meddig tart, amíg megérkezünk a szabadság és a függetlenség világába. Csak azt tudtuk, hogy most lehet. Most lehet, most van értelme bátran harcolni, most lehet cselekedni: a többi a történelem urának kezében van. Ahogy Bismarck, Németország alapító kancellárja tanította: az ember kivárja, amíg meghallja Isten lépéseinek a hangját az események forgatagában, akkor viszont oda kell ugrania, és el kell kapnia az isteni köpeny szegélyét, ez minden, amit tehetünk. Ezt látom ma is. Most lehet cselekedni, lehet alkotni, most van értelme bátornak lenni, kitartóan szedni a lábunkat, menni előre, céltudatosan és önbizalommal. Mert most épül, most épülhet az, amit polgári Magyarországnak, polgári berendezkedésnek, nemzeti-keresztény korszaknak, magyar országnak gondolunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha nem félünk másfél századot magunk mögé tekinteni, vissza, egészen a kiegyezésig, akkor azt láthatjuk, hogy kellett közel ötven esztendő, hogy a sikeres európai országok közé juthassunk. Ötven év alatt csodát tettünk. Budapestből – tisztelettel köszöntöm főpolgármesterét – olyan várost faragtunk, hogy bámulni járt ide a világ. Az ipar szárnyalt, a mezőgazdaság virágkorát élte, a soknemzetiségű Magyarországon a magyar népelem ötven százalék fölé lépett, minden bajunk mellett is erősek, műveltek és jómódúak voltunk. S ha a bécsi udvar nem szédül bele, s nem ránt magával bennünket is a háborúba, ki tudja még, mire lettünk volna képesek itt, Európa közepén. Itt és most csak annyi fontos, hogy ötven év alatt sikerült megfutnunk a legjobb formánkat. Ha ezzel vetjük össze a mi mai magyar világunkat, itt még nem tartunk, hiszen eddig nem ötven, csak huszonhat év állt rendelkezésünkre. A mai helyzetünket meghatározhatnánk a Horthy-rendszer mérőszalagjával is. Ez azonban veszélyes ingovány, vizenyős, lápos és lidérces vidék. Jobb az ilyet elkerülni. Annyit azért mondhatunk, hogy országvesztés, megcsonkítás, gazdasági világválság ellenére is talpra álltunk, derékba fűrészelve is hajtást hoztunk, kiemelkedő diplomáciai, katonai és gazdasági sikereket értünk el. Nemzeti össztermékünk koponyánként számolva meghaladta Spanyolországét, Írországét, Finnországét és Portugáliáét, nem is beszélve Lengyelországról, Jugoszláviáról és Romániáról. S bár a háború, a világháború ezt a korszakot megszakította, és maga alá temette, annyit azért mondhatunk, hogy huszonegy békeév kevés volt ahhoz, hogy kiadjuk magunkból azt a tehetséget és teljesítményt, amire az előző korszak alapján képesnek gondolhattuk magunkat. A kommunizmus idején se szabadok, se függetlenek nem voltunk, törpejárásban közlekedtünk, az a teljesítmény, amit akkor túlélésből, életerőből és életösztönből megmutattunk, nem mércéje a mai szabad és független Magyarországnak. A kommunista rendszer csak egy újabb kérdéssel járul hozzá ahhoz, hogy hol is tartunk. Ez a mi életünk legfontosabb, véresen komoly találós kérdése. Ha negyvenöt évig megyünk befelé az erdőbe, hány évig tart, hogy kijussunk belőle?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ami az 1990 utáni huszonhat évünket illeti, azzal a meglepő ténnyel kell kezdenünk, hogy a kilencvenes évek elején hirtelen még jobban lemaradtunk Európa nyugati felétől, mármint jobban, mint korábban, pedig Magyarország is demokrácia lett és piacgazdaság. Hasonlóan mellbe vágó gazdaságtörténeti tény, hogy valamennyi régióbeli ország megragadta a 2004-es uniós csatlakozás gazdasági lehetőségeit, az egyetlen negatív kivétel Magyarország volt. Nehéz magyarázatot találni arra, hogy mi, magyarok hogyan lehettünk ilyen tökkelütöttek. Miközben a többiek emelkedtek, nálunk eladósodás, devizahitelek, költségvetési hiány, elszabadult infláció, fizetési mérleghiány, növekvő munkanélküliség. Végül pénzügyi összeomlás, IMF-nyakörv és járszalag, adósrabszolgaság. Ha megengedik, most nem idézem fel újra, hiszen már annyiszor megtettem, hogy ebből a kilátástalan és megroggyant helyzetből hogyan vezette ki három év alatt az országot a polgári-keresztény kormány egy új gazdaságpolitikával és egy új nemzetpolitikával. Itt legyen elég annyi, hogy három év alatt megcsináltuk a költségvetési konszolidációt, stabilizáltuk a gazdaságot, elkerültük az államcsődöt, megfékeztük az inflációt, csökkentettük a munkanélküliséget, nem is akárhogyan: 11,5 százalékról 6,2 százalékra. Hazaküldtük az IMF-et, lejárat előtt visszafizettük a kölcsönüket, és az idén visszafizetjük az utolsó huncut garast is az Európai Uniónak. Summa summárum: 2014-ben gazdaságunk 3,7 százalékos növekedésével lezártuk a stabilizáció korszakát és egy új szakaszt nyitottunk. Repülőrajtot vettünk, és megindítottuk a gazdasági felzárkózást. Összességében ott tartunk, hogy visszaszereztük az esélyt egy újabb történelmi felzárkózáshoz.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ne higgyék, hogy a sikeres gazdasági felzárkózás egyszerű, könnyű és gyakori dolog. Épp ellenkezőleg! Ritka, mint a fehér holló. Az elmúlt ötven évben kevesebb, mint tíz országnak sikerült beverekednie magát a legfejlettebbek közé. Az elmúlt ötven évben kevesebb, mint tíz országnak! Bárhogy is lesz, annyit már elmondhatunk, hogy sikerült pályát nyitni magunk előtt. Öt év alatt 35 százalékról 15 százalékra csökkentettük a személyi jövedelemadót. Öt év alatt 1.300 milliárd forintot hagytunk a családok zsebében. 25 százalékkal mérsékeltük a rezsit. És öt év alatt másfélszeresére növekedett a legalacsonyabb bér Magyarországon. Ezt együtt értük el, az állam és a piac, a kormány és az üzleti szektor, a munkaadók és a munkavállalók, a magyar mikro-, kis és középvállalatok és a globális vállalatcsoportok hazai leánycégei. Együtt értük el, és közösen lehetünk rá büszkék. A magyar reformok működnek. És erre a küzdelemre és együttműködésre lesz szükség a következő években, sőt a következő húsz évben. Munka, befektetés, bizalom, támogatás, és akkor felívelő pályán haladhat Magyarország. Ezért tisztelt Hölgyeim és Uraim, szűklátókörű és ostoba minden osztályharcos politika. Hiába lépnek elő új gúnyájukban a Kommunista Kiáltványból, Marx Tőkéjéből vagy valamely divatos balos egyetem padjaiból, a leghatározottabban vissza kell verni őket, és a józan ész híveinek együttes erejével távol kell őket tartani a kormány rúdjának még a környékéről is. Gyerekes álmodozások, osztályharcos romantika, munkaadók és munkavállalók, kisvállalkozások és óriásvállalatok szembefordítása és egymásra uszítása helyett érdekegyesítésre, összeműködésre, egybefésülésre van szükség. Ehhez pedig nagy, erős, stabil néppártra és néppárti, az emberek érdekét szolgáló kormányzásra lesz szükség.

Hol tartunk hát? Sok minden megtörtént már, és sok mindennek kell még megtörténnie. Megtörtént a gazdasági, a közigazgatási, az oktatási, az egészségügyi, a kulturális és földbirtokrendszer átalakításának nagy része. Megvédtük a nyugdíjakat és a nyugdíjasokat, erőn felül támogattuk a családokat. Helyreállítottuk a közrendet, visszaadtuk a rendőrség önbecsülését, felépítettük a terrorelhárítási és a katasztrófavédelmi rendszerünket is. Megmentettük az iskoláinkat és a kórházainkat. Az iskolákat és a kórházakat fenntartó önkormányzatok 2010-re csődbe jutottak. Ez egyszerű közgazdasági tény, belátásához nem kell atomtudósnak lenni, hogyha csődbe jutott a fenntartó, akkor az általa fenntartott intézmények is csődbe jutottak. És ez akkor is így igaz, ha erről se a tanárok, se az orvosok nem tehettek. 1.264 milliárd forintnyi adósságot vett le a kormány a súly alatt térdre esett önkormányzatok válláról. Akik ma világvégét kiáltanak a KLIK néhány milliárdos adóssága miatt, azoknak nem kell aggódniuk. Ha elbírtunk az IMF-fel, ha megbirkóztunk több mint 1.200 milliárd forintnyi önkormányzati adóssággal, akkor egy KLIK sem foghat ki rajtunk. Az egészségügyi alapellátásra 2010-hez képest 40 százalékkal több pénzt biztosítottunk. A várólistákat felére csökkentettük. Több mint 500 milliárd forintot fordítottunk kórházaink fejlesztésére. Aligha találhatunk ilyet a történelmünk során. A vidéki kórházak jelentős többségében XXI. századi körülmények fogadják a betegeket. De Budapesten baj van, szükséges megépítenünk egy új nagy fővárosi kórházat.

Összességében azt mondhatom, hogy köszönjük és elismerjük a tanárok és az egészségügyi dolgozók munkáját. Igazuk van, noha a béremelések folyamatosak és jelentősek, nem elégségesek. Sovány vigasz, hogy ez ma Magyarországon szinte minden szakmával így van. Amit jó lelkiismerettel és józan ésszel ma Magyarország vállalni tud, annyi, hogy minden évben mindenki léphet egyet előre. A lépések hosszát, vagyis a béremelések mértékét és ütemét a gazdaság mindenkori teljesítménye szorítja korlátok közé. Én is szeretem, ha tiszta a víz a pohárban. Csak olyan béremelést támogatok – az állami és a magánszektorban egyaránt –, de azt erősen szorgalmazom, amelynek megvan a gazdasági fedezete, és amely mögött a magyar gazdaság növekvő teljesítménye áll.
S ezzel, tisztelt Hölgyeim és Uraim, megérkeztünk a következő évek legfontosabb kérdéséhez. A gazdasági növekedés jelenlegi üteme nem elégséges, és tartóssága sem biztosított. Ez azért van így, mert a magyar gazdaság még mindig nem elég versenyképes. Például a magyar mezőgazdaság, amelyre oly büszkék vagyunk, és amelynek teljesítménye történelmi rekordokat állított föl az elmúlt években, ma is egy hektár termőföldből az európai uniós értéknek csak 48 százalékát tudja kihozni. S hozhatnék bőven ilyen példákat az iparból is. A versenyképesség ügyében ezért még sok mindennek kell történnie. Adócsökkentés, a bürokrácia visszanyesése, életszerűbb szakképzés, gyorsabb ítélkezés, digitalizáció, jobb szervezés, új technológiai lépcsőfokok, magasabb vállalati és üzleti kultúra. Lesz itt munka bőven a kormányzati ciklus hátralévő idejében is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök Úr!

Ha azt a kérdést kapjuk a politikában, hogy hol tartunk, mindenki automatikusan az időre gondol és nem a térre. Ez természetesnek tűnik, mert egy ország nem szedelőzködhet fel, és nem állhat csak úgy odébb. Szükségszerűen a helyén van, ott van, ahol, és ott is marad. Ám a politika, különösen a nemzetközi politika bonyolult és ravasz dolog. Van úgy, hogy országokat odébb tolnak, mondjuk, 200 kilométerrel, mint a lengyeleket, habár ez nem jellemző a békeidők Európájára. És ismerjük persze a szakállas viccet is, miszerint Magyarország az egyetlen ország a világon, amely saját magával határos, ráadásul köröskörül. De a világpolitikában úgy is megváltoztathatja egy egész ország a helyét, hogy közben a határai tapodtat sem mozdulnak. Bennünket például megszállt a szovjet hadsereg, s egy szempillantás alatt átkerültünk nyugatról keletre, később kivonultak, s mi újra nyugaton találtuk magunkat. Nem indokolatlan tehát a kérdés: hol tart ma Magyarország a világpolitikai térben? Úgy tűnik, hiába múlnak az évszázadok, vannak dolgok, amelyek állandóak. Látunk állócsillagokat, melyekhez odatájolhatjuk saját hajónk helyzetét. Nyugaton a németül beszélő népek világa, a vaskancellárok földje. Keleten a nálunk százszorta nagyobb szláv katonanépek birodalmai. Délre a félhold hatalmas embertömegei, a kiapadhatatlan darázsfészek zsongása. Ma is ez a mi három tájolási pontunk. Berlin, Moszkva, Sztambul, pontosabban Ankara. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy déli határainktól Bosznia mindössze 70 kilométerre van.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyarok csak akkor lehetnek függetlenek, akkor élhetnek szabadságban, csak akkor futhatják meg a tehetségük és szorgalmuk megrajzolta pályaívet, ha egyik nagyhatalom sem az ellenségünk, pontosabban, ha mindhárom egyszerre érdekelt Magyarország függetlenségében és gazdasági fejlődésében. Ez nem jelenti azt, hogy mindig mindenben egyet kell értenünk velük, vagy egyszerre kell szövetségre lépnünk mindhárommal. Ezt csak gyermekded lelkek gondolhatják. Ezt csak az állandóan lecsatlakozni vágyók, valami nagyobb, melegebb test hónalja alá húzódzkodó politikusok szokták gondolni, de tőlük aligha várhatunk nemzeti érdeket szolgáló bel- és külpolitikát. Természetesen vannak idők, jártak már ilyenek errefelé, amikor háborús szelek fújnak, s a politika a „ki kivel van” kérdésére egyszerűsödik. Amikor beköszöntöttek az ilyen zord évszakok, mi mindig pórul jártunk, belebetegedtünk, s volt, hogy már az utolsó kenetet is fel akarták adni nekünk. Beteg, lázálmos idők ezek. Hiénákkal, az ország fölött köröző keselyűkkel, kitelepítettek, menekülők, haláltáborokba hurcoltak százezreivel álmodik ilyenkor az ember. Ezért a magyar külpolitika vastörvénye, hogy mi, magyarok a békében vagyunk érdekeltek. Szarkasztikus és ironikus, de igaz: nekünk a béketáborban a helyünk. Ugyanebből a logikából következik, hogy ne engedjük belerángatni magunkat se német-, se orosz-, se törökellenes nemzetközi akciókba. Nem magyar érdek csatlakozni azokhoz a nemzetközi akciókhoz, amelyek tiszteletlenek, sértőek, és belegyalogolnak egy-egy ország nemzeti önérzetébe. Hol a II. világháborús gyászos szerepe miatt, hol azért, mert nem követi a nyugati demokratikus mintákat, hol azért, mert az elutasított európai uniós csatlakozása helyett most regionális vezető szerepre tör egy muszlim civilizációjú térségben, annak minden politikai következményével együtt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Németország múltján nem lehet változtatni. Moszkva, ha akarná, se tudná a szabadságot a politikája középpontjába állítani, mert fejében és történelmében minden mást megelőz a hatalmas területek összetartásának parancsa. És mégis: miért akarjuk Törökországot a mi kényes politikai colstokunkkal mérni ahelyett, hogy elismernénk, iszlám talapzata ellenére rengeteg energiát mozgósít, hogy nyugatosodjék. Nem, kedves Barátaim, a nagyképű, fellengzős, erkölcsi felsőbbrendűségre alapozott politika, amely oly csábító, és gyakran oly közkedvelt a kontinens nyugati felén és néha a nagy vízen túl is, nem a mi politikánk, nem a mi utunk, és nem a mi érdekünk. Béke, együttműködés, kereskedés, kölcsönös befektetések, nekünk kedvező regionális egyensúly, kiállás az érdekeink mellett, ezek a magyar nemzeti külpolitika alapvetései. Én is tudom, hogy nehezebb és bonyolultabb, mint láthatatlanul meglapulni egy gazdaállat puha, meleg és szőrös hátán, de biztosan méltóbb 1100 éves Kárpát-medencei történelmünkhöz.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

És most szeretném okát adni annak, miért mondtam el mindezt. Röviden: azért, mert ezt most mind veszély fenyegeti. Veszély fenyegeti a verejtékkel kigürcölt pénzügyi stabilitást. Veszély fenyegeti az éppen csak megindult gazdasági felzárkózást. Veszély fenyegeti a gondosan felépített nemzeti külpolitikát. Veszély fenyegeti a helyreállított közrendet és a terrormentes közbiztonságot. És veszély fenyegeti a lassan ismét magára találó nemzeti kultúránkat is. Sőt, nemcsak az került veszélybe, ami már megvan, hanem az is, ami meglehet. A távlat, a biztató jövő lehetősége, gyermekeink már éppen kibontakozó és táguló európai életlehetősége is.

A veszély neve: népvándorlás. Úgy hiszem, száz év múlva is lesz európai és magyar történelemoktatás. Nem vállalok nagy kockázatot, ha azt mondom, 2015. olyan évszám lesz az európai történelemkönyvekben, amit be kell majd magolniuk az akkori növendékeknek. Mégpedig úgy, mint egy új korszak kezdetét. A 2015-ös év véget vetett azoknak az időknek, amelyben Európa védettségét és biztonságát készpénznek vehettük, mert úgy tudhattuk, hogy az csak Európán múlik. Mi már egy évvel ezelőtt – ugyanezen alkalommal – arra figyelmeztettünk, hogy újkori népvándorlás vette kezdetét. Kaptunk hideget, meleget, gúnyolódtak, és sértéseket vágtak a fejünkhöz barátok, szövetségesek és riválisok egyaránt. A dolog viszont úgy áll, hogy az új népvándorlás történelmi tény. Ma már ezt ép ésszel senki sem vitatja. Miért éppen mi, pontosabban: miért éppen a közép-európaiak látták meg elsőként? Ennek számos oka lehet, akár több is egyszerre. Talán a történelem viharai és rengéshullámai, talán a rendszerváltás utáni évek izzadságos küzdelmei. Talán a tapasztalat, hogy résen kell lenni, mert mindig történhet valami, mint oly sokszor történt is, amely váratlanul és orvosolhatatlanul romba dönti a számításainkat. Mi, közép-európaiak, ha haladunk is, úgy haladunk, hogy időnként a sínre tesszük a fülünket, hallunk-e valami gyanús morajt, amiből jó előre kihallhatjuk a veszélyt, a balsors menetrenden kívüli szerelvényének hangfoszlányait. Nyugaton az utolsó ötven-hatvan év más volt. Nagyon más. Sikeres fellendülés, tervezhető jövő, jól kitaposott ösvények, stabil sínpárok, megbízható menetrendek. Nekünk néha álomvilágnak is tűnik. Olyannak, amelyben összekeveredik ideológia, vágyálom és valóságos élet. Egy jómódú, biztonságos, nyájas világ, amelyben szétfoszlik az egyértelműség, amelyben eltűnnek a határok. Elmosódnak a határvonalak nemzet és nemzet, kultúra és kultúra, férfi és nő, jó és rossz, szent és profán, szabadság és felelősség, jó szándék és cselekvés között. Összemosódik az, „ami van,” és az, „aminek lennie kellene.” Mintha kicsorbult, eltompult volna a valóságérzék. A mi valóságérzékünk ellenben éles és hideg, mint a józan ész vagy a böjti szelek. Mi azt tanultuk meg: a valóság az, ami akkor sem tűnik el, ha már nem hiszek benne. Ezért indulunk ki mindig a valóságból, és ezért nem tévesztjük össze a vágyálmainkkal.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A XXI. század második és harmadik évtizede a népvándorlás évtizedei lesznek. Olyan korszak köszöntött ránk, amelyre nem voltunk fölkészülve. Azt hittük, ilyesmi csak a régmúlt időkben vagy a történelem tankönyvekben fordulhat elő. Pedig minden eddiginél többen, egyik-másik európai ország teljes népességénél is nagyobb tömeg indulhat meg Európa felé a következő években. Ideje szembenézni a valósággal. Ideje különválogatni azt, ami van, és azt, ami szeretnénk, ha lenne. Ideje elengedni az illúziókat, a mégoly emelkedett elméleteket, az ideológiákat és a délibábos álmokat.

A valóság az, hogy számos európai országban a mélyben már régóta épül komótos állhatatossággal a párhuzamos társadalmak világa. A valóság az, hogy ez a természet rendje szerint visszaszorítja a mi világunkat és vele együtt bennünket, gyermekeinket és unokáinkat. A valóság az, hogy az ide érkezőknek eszük ágában sincs átvenni a mi életformánkat, mert a sajátjukat értékesebbnek, erősebbnek és életrevalóbbnak látják a mienknél. Miért is adnák fel azt? A valóság az, hogy velük nem lehet pótolni a nyugat-európai gyárakból hiányzó munkaerőt. A tények azt mutatják, hogy a nem Európában születettek között nemzedékeken átívelő módon jóval, sőt többszörösen magasabb a munkanélküliség. A valóság az, hogy az európai nemzetek még azokat a tömegeket sem voltak képesek integrálni, akik fokozatosan, évtizedek során érkeztek Ázsiából és Afrikából. Hogyan sikerülhetne ez most ilyen gyorsan és ilyen nagy tömegben? A valóság az, hogy a tagadhatatlanul fogyatkozó és öregedő Európa népesedési bajait nem tudjuk megoldani a muszlim világgal anélkül, hogy ne veszítenénk el életformánkat, biztonságunkat és önmagunkat. A valóság az, hogyha nem állunk sürgősen a sarkunkra, akkor az öregedő Európa és a fiatal muszlim világ közötti, a szekuláris, hitetlen Európa és az egyre elkötelezettebb muszlim világ közötti, a saját képzett fiataljainak munkaerejét is foglalkoztatni képtelen Európa és az alulképzett muszlim világ közötti feszültség kezelhetetlenné válik. Nem egy távoli, ezért számunkra veszélytelen területen, hanem itt, Európa szívében.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Még nem késő, hogy az európai elit megértse, de Gaulle tábornok leckéjét. Idézem. „A politikának a valóságon kell alapulnia, a politikában éppen az a művészet, hogy egy eszményért csak a realitásokon keresztül cselekedhetünk.” Idézet vége. A realitások pedig történelmiek, kulturálisak, demográfiaiak és földrajziak. Talán nem késő megértenünk, hogy a realitások nem a szabadság korlátai. A lecke, amit most tanulunk, arról szól, hogy a valósággal szemben nem létezhet szabadság. Legfeljebb politikai delírium és politikai kokainmámor. Hiába építjük föl a világunkat a legnemesebb eszmék iránti vágyból, ha nem a realitások talaján áll, csak vágyálom maradhat. A valóság ellenében nincs se egyéni, se közösségi boldogulás, csak kudarcok, csalódottság, megkeseredettség, végül cinizmus és önpusztítás. Talán ezért bolyong oly sok, jobb sorsra érdemes, emelkedett szellemű és boldogtalan liberális politikus Brüsszel utcáin. Tetszik nekünk vagy sem, a népvándorlások sohasem békés természetűek. Amikor nagy tömegek új hazát keresnek, az óhatatlanul konfliktusokhoz vezet, mert olyan helyet akarnak elfoglalni, ahol valakik már élnek, berendezkedtek, és akik meg akarják védeni az otthonukat, a kultúrájukat és az életformájukat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A történelem ránk rúgta az ajtót, ostrom alá vette Európa határait, az európai kultúrát és az európai polgárok biztonságát. Bár a veszélyhelyzet nem kedvez az árnyalt gondolkodásnak, és még kevésbé a kifinomult érzéseknek, aligha a migránsokra kell haragudnunk. Többségük maga is áldozat. Áldozatai hazájuk összeomló kormányainak, áldozatai rossz nemzetközi döntéseknek, áldozatai az embercsempészeknek. Ők azt teszik, amit saját érdekükben állónak vélnek. A baj az, hogy mi, európaiak nem azt tesszük, ami a saját érdekünk lenne. Arra, ami Brüsszelben történik, nincs jobb szó, minthogy abszurd. Olyan, mintha egy ütközés előtt álló hajó kapitánya nem az ütközést akarná elkerülni, hanem kijelölné a nemdohányzó csónakokat. Mintha a lék befoltozása helyett azon vitatkoznánk, hogy melyik kabinba mennyi víz jusson.

Kedves Barátaim!

A népvándorlást igenis meg lehet fékezni. Európa egy félmilliárdos, 500 milliós közösség, többen vagyunk, mint az oroszok és az amerikaiak együttvéve. Európa helyzete, technológiai, stratégiai és gazdasági fejlettsége módot ad arra, hogy megvédje magát. Épp elég baj, hogy Brüsszel nem képes megszervezni Európa védelmét, de még ennél is nagyobb baj, hogy a szándék is hiányzik belőle. Budapesten, Varsóban, Prágában és Pozsonyban azt is nehéz megértenünk, hogyan juthattunk odáig, hogy egyáltalán felmerülhet az, hogy aki más földrészekről és más kultúrákból ide akar jönni, azt ellenőrzés nélkül be lehet engedni. Hogyan épülhetett le a civilizációnkban az a természetes és elemi ösztön, hogy megvédjük magunkat, családunkat, otthonunkat, megvédjük a földünket.

Pedig, tisztelt Hölgyeim és Uraim, volna mit megvédeni. Európa keresztény, szabad és független nemzetek együttélése. Közös gyökerek, közös értékek, közös történelem, földrajzi és geopolitikai egymásrautaltság. Férfi és nő egyenjogúsága, szabadság és felelősség, fair verseny és szolidaritás, büszkeség és alázat, igazságosság és irgalom. Ezek vagyunk mi, ez Európa. Európa Hellász, és nem Perzsia; Róma, és nem Karthágó; kereszténység és nem kalifátus. Amikor ezt mondjuk, ebben nincs semmilyen rangsor, csak különbség. Azt mondani, hogy létezik egy önálló európai civilizáció, még nem azt jelenti, hogy az jobb vagy rosszabb, csak annyit jelent, ezek mi vagyunk, azok ti vagytok.

Néhány éve úgy tűnt, hogy ezek a tételek mindannyiunk számára nyilvánvalóak. Néhány éve úgy tűnt, hogy ebben egyetértés van közöttünk. Néhány éve úgy tűnt, rend van, nekünk is tetsző rend van az európai vezetők fejében és szívében, egymás után jelentették ki, hogy a multikulturalizmus halott. Néhány éve még azt hihettük, belátták, hogy országaik nem tudják saját életük keretei közé illeszteni a tömegesen érkező bevándorlókat. De 2015-ben minden megváltozott, a korábbi egyetértés darabjaira hullott, a gravitáció sebességével visszazuhantunk abba a szellemi természetű zűrzavarba, ahonnan ki akartunk kászálódni. Minden előzmény nélkül egy reggel a Willkommenskultur hangjaira ébredtünk. Azt halljuk az európai vezetőktől, hogy segítenünk kell. A legmagasabb helyekről is arra biztatnak, hogy legyünk szolidárisak és segítsünk.

Kedves Barátaim!

Ez természetes. Nekünk sem kő van a szívünk helyén. Igaz, az agyunk helyén sincs kő. Mi észben tartjuk a segítségnyújtás legfontosabb törvényét: ha itt segítünk, ide jönnek; ha ott segítünk, ott maradnak. Ennek belátása helyett Brüsszelből biztatni kezdték a világ szegényebb és szerencsétlenebb részén élőket, hogy jöjjenek Európába, és cseréljék fel saját életüket valami másra. A fél világ, de legalábbis fél Európa azon töri a fejét este a konyhaasztalnál, hogy mi történhetett, mi van e mögött. Lassan minden európai családnak lesz egy saját magyarázata. Én sem akarok lemaradni. Magam úgy látom, hogy Brüsszelben és néhány európai fővárosban a politikai és szellemi elit világpolgár, szemben az emberek nemzeti érzelmű többségével. Úgy látom, hogy a politikai vezetők ennek tudatában is vannak. S miután nincs esély, hogy szót értsenek a saját népükkel, inkább szóba se állnak az emberekkel. Ahogy mifelénk mondták: tudják, merik és teszik. Ez pedig azt jelenti, hogy az igazi baj nem Európán kívül van, hanem Európán belül. Európa jövőjét első helyen nem azok veszélyeztetik, akik ide akarnak jönni, hanem azok a politikai, gazdasági és szellemi vezetők, akik Európát az európai emberekkel szemben megpróbálják átalakítani. Így jött létre a világtörténelem legbizarrabb koalíciója az embercsempészek, a jogvédő civil aktivisták és az európai csúcspolitikusok között arra, hogy tervezetten ideszállítsanak sok millió migránst.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mai napig olyan országokból engedünk be ellenőrzés és válogatás nélkül százezreket, amelyekkel hadban állunk, és amelyek területén európai uniós tagországok is részt vesznek katonai akciókban. A veszélyesek kiszűrésére esélyünk sem volt. Ma sincs fogalmunk arról, ki terrorista, ki bűnöző, ki gazdasági bevándorló, és ki az, aki valóban az életéért fut. Nehéz erre más szót találni, minthogy őrültség.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök Úr! Kedves bennünket figyelő Magyar Polgárok!

Tavaszi szél vizet áraszt, de úgy látszik, felduzzasztja a bevándorlók áradatát is. Nehéz, fárasztó, idegőrlő hetek és hónapok elé nézünk. Déli határainknál egyre nő a nyomás. A brüsszeli tehetetlenség egyre súlyosabb káoszt idéz elő. A Balkán országai harapófogóba kerültek. Délről a görögök tolják, északról a német szirénhangok csábítják a sok ezres tömegeket. Minden eshetőségre fel kell készülnünk. Embert, határőröket, technikai eszközöket, gépeket adunk a balkáni országoknak, mert ők valójában Európa határait védik. S amíg ők kitartanak, mi is könnyebben védjük a saját határainkat. Tudjuk ezt Hunyadi óta. Bízunk a sikerükben, de ez önmagában kevés. Meg kell erősíteni saját védelmi vonalainkat is. A védekezés csak úgy falja a pénzt, eddig mintegy 85 milliárd forintba került, és csak magunkra, a saját bugyellárisunkra számíthatunk. Új katonai egységeket küldtem a határra, elrendeltettem a készenléti szolgálatot Csongrád és Bács-Kiskun megyében, utasítottam a honvédelmi és a belügyminisztert, hogy készítsék elő védvonalak építését a magyar–román határon. A rendőrök és a katonák eddig kiválóan dolgoztak. Köszönet érte. Most is vállalták, hogy mindent megtesznek, ami tőlük telik, és ami emberileg lehetséges. Ez azonban most kevés lehet. Az ország eredményt, stabilan megvédett határvonalat vár tőlünk. Katonai, rendőri és terrorelhárító vezetőinknek ezt a feladatot meg kell oldaniuk. Ha szükséges, Szlovéniától Ukrajnáig teljes hosszúságban fogunk védekezni. Brüsszelnek, az embercsempészeknek és a migránsoknak is meg fogjuk tanítani, hogy Magyarország szuverén ország, területére csak úgy lehet lépni, ha betartják a törvényeinket és engedelmeskednek az egyenruhásainknak. A déli határaink megvédése nem lesz elegendő. Egy másik hadszíntéren is helyt kell állnunk. Szerencsére ez a harcmező nem a katonáké, hanem a diplomatáké.

Kedves Barátaim!

Brüsszelt meg kell állítanunk. Fejükbe vették, hogy az Európába beszállított bevándorlókat szétosztják közöttünk. Kötelezően, a törvény erejével. Ezt hívják kötelező betelepítési kvótának. Egy ilyen szerencsétlen, igazságtalan, ésszerűtlen és jogszerűtlen egyedi döntést már hoztak 120 ezer migránsra nézve. Az európai miniszterelnökök tanácsának döntésével szemben, a miniszterelnökök által képviselt nemzeti szuverenitást lesajnálva, kicselezve és megkerülve törvényt fogadtattak el az Európai Parlamenttel. Ezt a döntést vitatjuk, és az Európai Bíróságon harcolunk a megsemmisítéséért. Evés közben jön meg az étvágy. Úgy tűnik, nemcsak Magyarországon, de Brüsszelben is. Ezért most minden bevándorlóra és minden tagországra kötelező, állandó és folyamatos szétosztási rendszert akarnak kiépíteni.

Kedves Barátaim!

Az unió jól láthatóan két táborból áll: az unionisták egyfelől, a szuverenisták másfelől. Az unionisták Európai Egyesült Államokat és kötelező betelepítési kvótát akarnak, a szuverenisták a szabad nemzetek Európáját kívánják, és hallani sem akarnak semmilyen kvótáról. Így lett a mai kor esszenciája és szimbóluma a kötelező betelepítési kvóta. Önmagában is fontos, de magába sűríti mindazt, amitől tartunk, amit nem akarunk, és ami szétfeszítheti az európai népek szövetségét. Nem hagyhatjuk, hogy Brüsszel a törvények fölé helyezze magát. Nem hagyhatjuk, hogy szédült politikájának következményeit szétterítse azokra, akik minden egyezményt és minden törvényt betartottak, mint ahogy mi tettük. Nem hagyhatjuk, hogy arra kényszerítsenek bennünket vagy bárki mást, hogy importáljuk az ő elhibázott bevándorláspolitikájuk keserű gyümölcseit. Nem akarunk és nem fogunk bűnözést, terrorizmust, homofóbiát és antiszemitizmust importálni Magyarországra. Magyarországon nem lesznek törvényen kívüli városnegyedek, nem lesznek zavargások, bevándorlózendülések, nem lesznek felgyújtott menekülttáborok, és nem fognak bandák vadászni a feleségeinkre és a leányainkra. Magyarországon már a kísérleteket is csírájában elfojtjuk, és következetesen megtoroljuk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem adjuk fel azt a jogunkat, hogy mi dönthessük el, kivel akarunk együtt élni, és kivel nem. Ezért kell, és ezért fogjuk visszaverni azokat, akik a kvóta ötletével házalnak Európában. Rizikó nélkül nincs kockázat – tartja a pesti favicc, és nekünk valóban össze kell szedni a bátorságunkat. Össze kell szednünk, mert az európai demokrácia nagyobb dicsőségére cenzúrával, zsarolással és fenyegetéssel kell szembenéznünk. A magyar igazságügy-miniszter könyvét begyűjtik a belga könyvesboltokból, néhány tagállam sajtója nyilvánvalóan hazugságokat terjeszt, a Magyarországgal szembeni hang nyers, durva és agresszív. Ráadásul pénzügyi megtorlással is fenyegetnek, mondván, ők támogatnak bennünket, mi pedig hálátlanok vagyunk. Úgy gondolkodnak, mint az egyszeri pap, akit arra kértek, hogy segítsen a vagyoni különbségek kiigazításában. Rendben, mondta, majd megosztjuk a munkát: ti rábeszélitek a gazdagokat, hogy adakozzanak, én meg rábeszélem a szegényeket, hogy fogadják el. Így képzelik ők. A valóság azonban az, hogy semmivel, egyetlen fityinggel sem tartozunk egymásnak. Magyarország negyvenöt évnyi kommunizmus után legyengülve, kivérezve, versenyképtelen és tőkehiányos állapotban megnyitotta kapuit a nyugati vállalatok előtt. Ebből mindenki profitált. Amennyi pénzt az unió beküldött, annyit a nyugati cégek ki is vittek innen. Kvittek vagyunk, nincs mit egymás szemére hánynunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Végül hogyan állítsuk meg a betelepítési kvóta brüsszeli hadműveletét? Azt javaslom, támaszkodjunk az európai demokrácia ősforrására, a népakaratra. Ha igaz, hogy az emberek nem akarják, sőt ellenzik a mai holdkóros brüsszeli bevándorláspolitikát, nyissunk teret a hangjuknak, és adjunk helyt a véleményüknek. Végül is az Európai Unió a demokrácia pillérein áll. Ez annyit tesz, hogy nem hozhatunk az emberek feje felett, az emberek akarata ellenére az életüket súlyosan megváltoztató döntéseket. Ezért írjuk ki Magyarországon a népszavazást. Nem a már eldöntött és Magyarország által a bíróságon megtámadott kvótáról van szó. Az a múlt. A népszavazás a jövőről szól. A márciusban napirendre kerülő új európai bevándorlási rendszer kötelező betelepítési kvótája ellen hívjuk csatába Magyarország polgárait. Hisszük, hogy Brüsszel még mostani állapotában sem lépheti át saját eszméit. Nem fordulhat szembe az európai néppel. Az Európai Unió nem lehet afféle Szovjetunió újratöltve. Mi, magyarok Európát minden gyengesége, elvékonyodása és billegése ellenére sem fogjuk megtagadni. És mai, tériszonyos szédülésében sem fogjuk magára hagyni. Mi annak a történelmi és spirituális Európának vagyunk a polgárai, mint Nagy Károly, Leonardo, Beethoven, Szent László király, Madách Imre vagy Bartók Béla. A mi Európánk keresztény alapokra épült, és büszkék vagyunk arra, hogy megvalósította a szellem és az ember szabadságának kiteljesedését. Európában sokan sokfélét gondolunk. Vannak, akik a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjében hisznek, és vannak, akik az Isten, haza, család hármasában, és a hit, remény, szeretet eljövendő országában, de egyikünk sem akarhatja – tartozzunk bármely irányzathoz –, hogy a mi Európánk térdet hajtson egy más erkölcsöket és más szokásokat harciasan követelő, mesterségesen felénk irányított, vízözönszerű emberáradat előtt. Nem hisszük, hogy Európa erre a sorsra kárhoztatja magát, nem hisszük, hogy ezeréves értékeinek feladását fogja választani. Nem hisszük, de tudjuk és állítjuk, hogy Magyarország egyetlen lépést sem fog tenni ezen az úton, Elnök úr!

Hajrá, Európa, hajrá, magyarok!
 

 
 
Forrás: miniszterelnok.hu